PÜNKÖSD UTÁNI NYOLCADIK VASÁRNAP
A mai vasárnapi liturgia főgondolata az alázatos, de mélyen hivő bizalom, mely a közös imádságban és az énekekben nyer szép kifejezést. Bizalmunknak legmélyebb alapjára mutat rá azután a szentlecke: hogy t. i. mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, akik Istent atyánknak nevezhetjük, akik éppen ezért a mennyország örökösei vagyunk. De emellett a földről sem szabad megfeledkeznünk, hanem az evangélium tanácsa szerint a földi javakat helyesen kell felhasználnunk, hogy azok is örök célunk elérésére segítsenek.
Az evangélium hallatára gondolkozzunk csak azon, hogy mit felelnénk mi a mi Urunknak, ha ma felszólítana minket: Adj számot sáfárkodásodról!
Vajon helyesen használjuk-e fel mi a ránk bízott vagyont? A keresztény fejfogás csak olyan értelemben ismer tulajdont, hogy amink van, az Istené, és mi csak sáfárai vagyunk. Használjuk tehát úgy a földi javakat, hogy el ne veszítsük az örök jutalmat.
Introitus:
Megemlékezünk irgalmadról, óh Isten, templomodnak bensejében: miként híred, óh Isten, dícséreted is betölti a föld határait: jobbod igazsággal van tele.