Míg azonban a jogos háború a fejedelem s a nép kötelességének mondható, addig az igazságtalan háború az ötödik parancsnak legiszonyúbb megsértése. Igazságtalan pedig a háború, valahányszor önzés, dicsőség vagy hódításvágy, avagy más nemtelen szenvedély szolgáltatja hozzá az okot. A háború valóban rettentő felelősséggel terheli elsősorban a fejedelmek s a kormányok lelkiismeretét. Nem ok nélkül kért a jámbor Mária Terézia halálos ágyán Istentől reszketve s könnyezve bocsánatot a háborúkért, melyeket talán kellő ok nélkül viselt, mert mint az angol költő megrázó tárgyilagossággal írja: „ha ügye nem jó, magának a királynak gyűlik meg a baja számadással, majd mikor mindazok a lábszárak, karok és fejek mindnyájan felkiáltanak: „Itt meg itt haltunk meg! …” Félek, kevesen halnak meg jámborul, akik csatában vesznek el, mert hogyan is intézkedjenek valamiről keresztényileg, mikor minden gondjuk csak a vér. No, ha már ezek az emberek gonoszul vesznek el, bizony melege lesz a királynak, ha őket ide vezette; mert hiszen neki nem engedelmeskedni minden alattvalói rend ellen volna”. (Shakespeare: V. Henrik) De nemcsak a fejedelmet terheli súlyos felelősség, hanem valamennyit, aki csak igazságtalan háborúban tudatosan részt vesz.