Az igazi tudomány az isteni igazságokkal s törvényekkel sohasem jöhet valóságos összeütközésbe. Hiszen a tudomány is voltaképpen ugyanattól az Istentől van, ugyanazon Isten műveiről beszél, aki a kinyilatkoztatást adta, a törvényeket meghozta. Isten pedig önmagának ellent nem mondhat. A látszólagos ellentétek idők haladtával elsimulnak s az igazi tudomány előbb vagy utóbb kénytelen beismerni, hogy tévedett, midőn az egyedül igaz vallás álláspontjától eltért. Ilyforma esettel állunk szemben a magzatelhajtás kérdésénél is. A legújabb időkig igen sok esetben szükségesnek hirdették „az orvosi beavatkozást”, vagyis a fejlődő emberi élet kioltását az anyai élet érdekében. A katolikus Egyház azonban, mint az erkölcsi törvények tévmentes magyarázója, kezdettől fogva felemelte tiltakozó szavát a magzatgyilkosság minden neme ellen s nyíltan és bátran merte hirdetni, hogy ártatlan emberélet egyenes és szándékos kioltása soha, semmi körülmények között sem szabad, még akkor sem, ha ez az anya élete megmentésének volna egyetlen feltétele. A cél ugyanis nem szentesíti az eszközt és sohasem szabad tilost tenni, tehát gyilkolni, még ha ebből a legnagyobb jó származnék is. Nem hiányoztak, kik Egyházunkat emiatt maradisággal, sőt kegyetlenséggel vádolták, de ezzel sziklaszilárd álláspontjából kizökkenteni nem tudták. Ég s föld elmúlnak, de az igazság nem változik soha. És íme, a legújabb időkben éppen az orvosi tudomány kénytelen az Egyház által hirdetett elvnek igazat adni.
Csattanós bizonyság erre dr. Kupferbergnek, a mainzi bábaképzőintézet igazgatójának szinte korszakalkotó előadása, melyet 1922-ben az innsbrucki nemzetközi nőgyógyászati kongresszuson tartott.
Dr. Kupferberg előadása1
A kitűnő tudós bevallja, hogy előbb ő is, mint legtöbb orvostársa, „az orvosi beavatkozás” felé hajlott, vagyis azon enyhébb vélemény felé, mely hamarosan megbarátkozik azzal a gondolattal, hogy a magzat életét az anya érdekében feláldozza. Azonban 30 éves orvosi gyakorlata s a dolog erkölcsi oldalának tanulmányozása azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy az orvosi beavatkozás (abortus előidézése) nemcsak az emberies érzés s a nemzetfenntartás érdekében, hanem tisztán orvosi szempontból is teljesen elejtendő s minden körülmények között mellőzendő.
Az effajta orvosi beavatkozások ugyanis megtagadják a két leglényegesebb orvosi elvet. Az első ezek közül: „Non nocere!” „Ne ártsunk!” Már pedig az orvosi beavatkozás amellett, hogy meggyilkolja a gyermeket, árt az anyának. Szakszerű klinikai kezelés mellett az anyák 2–5%-a, magánorvosi kezelésben több mint 10%-a pusztul el; s ki számlálja meg azokat, kiket a kontárok és kuruzslók juttatnak a sírba. Hozzájárul még, hogy 20–30% hosszú időkre, sőt állandóan beteg marad. És a lelki gyötrelmek! Vannak, kik bevallották, hogy a világ összes kínjára, sőt a halálra szívesebben vállalkoznak, minthogy magukat orvosi beavatkozásnak még egyszer kiszolgáltassák.
A második orvosi elv, melyet az orvosi beavatkozás figyelmen kívül hagy: „Az emberi élet fenntartandó, ameddig csak lehetséges”. Tehát a csírázó, fejlődő emberi élet nem kevésbé, mint az anyáé, amely különben is már hanyatló s igen sokszor menthetetlen. És e pontnál egy igen fontos s megszívlelendő körülményre hívja fel a tudós orvos figyelmünket. A gyermek élete voltaképpen biztos és nincs veszélyben, az anyáé ellenben bizonytalan s a betegség folytán veszélyben forog. Megokolt‑e, szabad‑e tehát valakinek javát, melynek jogos és biztos birtokában van, elragadni egy bizonytalan s amúgy is veszélyben forgó életért? Persze az emberi érzés az anya pártjára áll s nagyon lekicsinyli s kevésre becsüli a szegényke gyermek életét. Az anya életét értékesebbnek tartjuk, jóllehet az már hullatag, talán menthetetlenül elveszett, de mindenesetre sokkal rövidebb, mint amelyre az egészséges gyermeknek reménye van.
Ehhez járul még, hogy az orvosi beavatkozást méltán következetlenségről kell megvádolnunk. Ahelyett ugyanis, hogy az anyát gyógyítaná, neki megy a gyermek életének s megöli a gyermeket anélkül, hogy az anyán valójában segített volna. A következő fogamzásnál ugyanazon nehézséggel fog szemben állni.
A fölsorolt érvek még csak fokozottabb mérvben szólnak azon beavatkozás ellen, mellyel az orvos az anyának csupán bekövetkezendő veszélyét akarja elhárítani (prophylacticus abortus). Pedig az effajta műtétek a leggyakoribbak s éppen ezeket akarják némelyek a büntető igazságszolgáltatás pallosa alól kivonni. Lelkiismeretlen s a keresztény világnézettől teljesen idegen orvosok nagy könnyen találnak valamelyes ürügyet, hogy a gyermekgyilkos beavatkozást az anya érdekében igazolják. A komoly tudomány s tapasztalat azonban alaposan megcáfolja őket. A szakképzett, ügyes doktor manapság már úgyszólván minden esetben megtalálja a módját, hogy a „beavatkozás” mellőzésével a bajt gyógyítsa, a szenvedést enyhítse és az anyát legalább is a korai szülésre segítse, s így gyermekével együtt megmentse. Nevezetesen, ami a tüdőbajt (tuberkulózis, tüdőcsúcshurut) illeti, mely manap talán legtöbbször szolgál ürügyül az orvosi beavatkozásra, dr. Kupferberg által is idézett pontos és messzemenő statisztikai adatokkal is beigazolt tény; hogy e baj az áldott állapot folytán alig mutat valamelyes rosszabbodást s viszont nem akadályozza a szülés normális lefolyását. Legalább is még egyszer annyi tüdőbajos anya pusztul el az orvosi beavatkozás folytán, mint anélkül elveszett volna. Az orvos tehát nyugodtan kezelheti tüdőbetegét a tudomány által eddig nyújtott eszközökkel, az áldott állapot lefolyását pedig hagyja a természetre. (Vö. Scherer a Klin. Wochenschrift 1922. 21. számában adott statisztikájával.) Sőt a kölni dr. Frank tapasztalatai egyéb nehéz esetekben is igazolják, hogy magának a magára hagyott természetnek bámulatosak a teljesítményei. Megesik, hogy a gyermek a legszűkebb úton, minden orvosi közreműködés nélkül, szinte csodálatos módon épen s sértetlenül lát napvilágot. Isten nagyon célszerűen rendezte be a természetet, orvosi közreműködésre csupán rendkívüli s nagyon ritka esetben szorul.
Mint szakemberek által igazolt tapasztalati tényt lehet tehát megállapítani, hogy míg az orvosi beavatkozás (abortus, craniotomia) száz esetben mind a száz gyermek s hozzá még az anyák 10%-ának életét követeli, addig az orvosi segítség által támogatott vagy esetleg magára hagyott természet (ideértve a szülés siettetését s császármetszést is) száz esetben 90–98 anyának s 90–99 gyermeknek életét biztosítja.
És ha vannak még esetek (százezrekből alig 1–2), midőn az orvos a gyermek elvesztésén kívül nem lát más megoldást, ettől az ötödik parancs értelmében el kell tekintenie! Szerencsétlenségek ezek, melyektől az emberi életet nem lehet teljesen mentesíteni s amelyek a tudomány haladtával mindinkább ritkulni fognak.
Bátorítsuk tehát az anyákat, hogy veszély esetén is legyenek hűek fenséges hivatásukhoz. Legyenek szülők, ne pedig gyilkosok. Osszák az életet, ne pedig a halált. Bízzanak a jóságos isteni Gondviselésben, mely úgy az ő, mint gyermekük javát szívén viseli. Ne mulasszák el ugyan szükség esetén az orvosi segélyt igénybe venni, de óvatosak legyenek és csak lelkiismeretes, keresztény gondolkodású orvosra bízzák két legdrágább kincsüket: a saját maguk és gyermekük életét.
Jegyzet: Az elmondottak nem döntik meg azt a fontos és általános erkölcsi elvet, mely a lelkiatya tanácsát s a lelkiismeretes doktor eljárását igazolhatja. Szükség esetén nincs megtiltva, hogy valamely közömbös vagy jó cselekedetet tegyünk, amellyel mi csakis valami jó eredményt akarunk elérni, jóllehet előre látjuk, hogy ezzel egyúttal egy harmadik személy akaratunkon kívül kárt fog szenvedni. Szabadna tehát a mi esetünkben az anyát halálveszély idején oly módon gyógykezelni, esetleg operálni, hogy ezzel egyben a gyermek élete elpusztul anélkül azonban, hogy ezt előidézni szándékunk volna vagy a gyermek életét egyenesen megtámadnók. Szabadna pl. az anya élete megmentése céljából a beteg méhet kioperálni, jóllehet ezzel együtt szándékon kívül a benne rejlő gyermek élete is áldozatul esik. Ilyenkor ugyanis nem gyilkolásról van szó, hanem a halál kényszerű elnézéséről. Egészen más tehát magzatot elhajtani, gyermeket gyilkolni s az anya életét ily áron megmenteni akarni. Ez mindig tilos és súlyos bűn. És más az anyát gyógykezelni, életét menteni s csupán kénytelen-kelletlen eltűrni, hogy az anya orvoslása mellesleg a gyermeki élet kioltását is maga után vonja. Ez utóbbi megtörténhetik az erkölcsi törvény sérelme nélkül.
1 Dr. Kupferberg, Mainz: Ist der artifizielle Abort ärztlich überhaupt berechtigt? Im Archiv für Gynäkologie. Berlin. (1922.) Springer. Bd. 117. (Kongressbericht) S. 137.