„Hányan, – kiált fel a jámbor Kempis Tamás – ó hányan kárhoztak volna el örökre, hányan maradtak volna meg életük végéig nyakasan bűneikben, ha nem járt volna közben érdekükben Mária isteni Fiánál, ha rá nem bírta volna Őt arra, hogy irgalmasságot gyakoroljon irányukban!” (Ap. Pep. lect. t. 7.) Sok hittudós és maga Szent Tamás is azon a véleményen van, hogy az Isten anyja sokaknál, kik már meghaltak volna halálos bűn állapotában, kieszközölte a sújtó bírói ítélet elhalasztását és odahatott Fiánál, hogy azok bűnbánat tartása végett újból visszatérhessenek az életre. Többek közt a kilencedik században élt Floduardus (Ap. Crass. t. 1. qu 12.) azt beszéli Krónikájában, hogy egy bizonyos Adelmann nevű diakónus, kit halottnak véltek és már el akartak temetni, ismét feléledt és elmondta, hogy már látta is a pokolban neki szánt helyet, Isten azonban a boldogságos Szűz könyörgésére úgy határozott, hogy bűnbánat tartása végett ismét visszatérhessen a földre. Nehogy azonban ez és hasonló példák egyetlen egy elbizakodott bűnöst is arra vezessenek, hogy bűneiben tovább is akarjon élni, abban a reményben, hogy Mária majd kiszabadítja őt a pokolból, ha mindjárt halálos bűn állapotában halna is meg! Valamint balgaság lenne, ha valaki kútba akarná vetni magát abban a reményben, hogy Mária majd megóvja a haláltól, azért, mert ez néhány esetben megtörtént; úgy még nagyobb oktalanság lenne, ha valaki annyira engedné jutni a dolgot, hogy halálos bűnben múljék ki, azzal a reménnyel vigasztalván magát, hogy majd Mária segítségével vétkei dacára is elkerüli a kárhozatot. Mégis arra szolgálhatnak e példák, hogy Mária segítségébe vetett bizalmunkat megerősítsék; mert ha meggondoljuk, hogy az Isten anyja közbenjárása még azokat is megmentette a pokol büntetéseitől, kik halálos bűnben költöztek el a világból, akkor bizton remélhetjük, hogy Mária még sokkal inkább meg fogja óvni az elsüllyedéstől azokat, kik itt e földön menekülnek hozzá, neki hűségesen szolgálnak és őszinte szándékuk van a megjavulásra.