A szentségek hetes száma mellett emelnek szót az Egyháztól réges-régen elvált eretnekek s szakadárok is, kik e hitet mind magukkal vitték s makacsul őrzik. A már az V-ik században elpártolt monofiziták mai napig a hét szentséget vallják. Nestorius hívei ugyan egyik-másik szentségről később lemondottak, de helyükbe valami más szertartást iktattak, hogy az ősi hetes rendszer csorbát ne szenvedjen. A keleti szakadárok is valamennyien a hét szentség alapján állanak. Midőn a protestánsok 1576-ban a katolikus Egyházzal vívott harcban az ő fegyverbarátságukat keresték, fegyverük visszafelé sült el. Jeremiás konstantinápolyi püspök tanaikat átvizsgálva kijelenté, hogy a görögök csakúgy, mint a latin egyház hét szentséget vallanak s ráadásul átokkal sújtották a protestánsokat. Cyrillus Lucaris püspöküket letették konstantinápolyi székéről, mert a szentségeket Kálvin szellemében kezdette tanítani. A második lioni s a firenzei zsinatokon, midőn a latinokkal való egyesülés felett folyt a tárgyalás, megint csak hangsúlyozták a hét szentségbe való rendületlen hitüket. Ugyanazt tették 1672-ben Dositheus jeruzsálemi patriárcha alatt Bethlehemben tartott zsinatukon is. A különbség köztünk s közöttük csak az, hogy ők a szentséget az egyértelmű „titok”, „misztérium” szóval nevezik, a keresztséget szent fürdőnek vagy újjászületésnek, a bérmálást „kenetnek”, az utolsó kenetet „a betegek kenésének”, az egyházi rendet „beszentelésnek”, a házasságot „a hitvesek koronájának” hívják.
A Luther-féle téves tannak a szentséget illetőleg érdekes cáfolója akadt VIII. Henrik angol királyban, ki könyvet írt e címen: „A hét szentség védelme Luther Márton ellen. Közli e néven nyolcadik Henrik, Angol- és Franciaország királya s Írhon ura”. Sajnos, hogy Henrikből, kit a pápa e könyvéért a „hit védője” címmel tisztelt meg, házassági bonyodalmai miatt aposztata s az igaz hit kiirtója lett Angolországban.
Kétségtelen, hogy az Úr Jézus több avagy kevesebb szentséget is alapíthatott volna. Hogy éppen a hetes számot választotta, ennek okát nem csupán a hetes „szent” szám iránti kegyeletben, hanem sokkal inkább az emberi természet szükségleteiben kell keresnünk. Aquinói Szent Tamás a kérdést a következő párhuzamos hasonlattal magyarázza meg. „Az embernek – úgymond – testére nézve is hét dologra van szüksége. Először is születnie kell, aztán növekednie, erősbülnie, továbbá táplálkoznia; ha megbetegszik, gyógyításra, ha gyenge, ápolásra, gyámolításra szorul. Kell, hogy a társadalomban legyen elöljáróság, mely az ügyeket intézi, a gyengéket védi. Végül az emberi nem fennmaradásáról és a nemzedék neveléséről is kell gondoskodni.
Hasonlóképpen megvannak a léleknek is a maga szükségletei. Az áteredő bűn folytán lelki halott, midőn a világra jön, tehát újra kell születnie. Ez történik a keresztség által. A bérmálás által erősbülnie kell a hitben s malasztban. Minthogy minden teremtett élet táplálékra szorul, a léleknek is táplálkoznia kell Krisztus testével. A penitencia által a lelki betegségből, a bűnből gyógyul ki. A halálküzdelemben a csüggedés és kétségbeesés rohamai ellen a szent kenet által erősödik meg. Az egyházi rend ellátja az Egyházat elöljárókkal s pásztorokkal. A házasság szentségében különös malasztokat nyernek a házasfelek, hogy állapotuk kötelességeit híven teljesíthessék s gyermekeiket keresztény módon nevelhessék.”
Nincsen tehát semmi, sem az isteni kinyilatkoztatás forrásaiban sem a józan ész okoskodásában, amire a reformátorok hivatkozhattak, midőn a hét szentségről szóló katolikus tant vakmerően elvetették. Méltán szögezte le tehát Egyházunk a tridenti szent zsinaton velük szemben újra az ősi tant, mikor kihirdette: „ki van közösítve, aki azt állítja, hogy újszövetségi szentség több vagy kevesebb van, mint hét, úgymint keresztség, bérmálás, Oltáriszentség, penitencia-tartás, utolsó kenet, egyházi rend és házasság vagy pedig, hogy e hét közül valamelyik nem igazi s tulajdonképpeni szentség”. (Denz. 844.)