Erről a nagyon szomorú, de nagyon is lehető eshetőségről is kell beszélnünk. E pontban is a katolikus tan a protestáns hitelvekkel szöges ellentétben van. Luther szerint miként a megigazulást, a megszentelő malasztot, egyedül s kizárólag a Krisztus érdemeibe vetett bizalmi „hit” szerzi meg, viszont csupán ennek a hitnek megtagadása zárja azt ki lelkünkből. Minden egyéb bűnnel azonban – szerinte – megfér a malasztos állapot. Kálvin pedig, a föltétlen előre kiválasztottság kegyetlen s kétségbeejtő tanának hirdetője, azt állítja, hogy aki egyszer az örök boldogságra van kiválasztva, a malasztból soha semmi módon ki nem eshetik, aki pedig örök pokolra van szánva, a malasztot semmiképpen meg nem szerezheti.
A tridenti szent zsinat főleg e két eretnekvezér ellenében állapította meg újra az ősi keresztény lant, melynél fogva nemcsak a bizalom feladása, hanem bármely súlyos vétek által megszentelő malasztunknak kárát valljuk. Tanúskodik erről többek között Szent Pál is, kire a protestánsok oly szívesen hivatkoznak. A korinthusiakhoz intézett első levelében mintegy példaképen számos halálos bűnt sorol fel, köztük a fajtalanság különböző nemeit, a tolvajlást, fösvénységet, részegséget, rágalmazást stb., melyek az Isten országából egyként kizárnak. (1Kor 6,9–10)
Éppen azért a súlyos bűn az emberre nézve az igazi, egyetlen s minden képzeletet felülmúló katasztrófa. A Szentlélek, a hófehér galamb, elszáll a bűnös lélekből s remekművű temploma összeomlik. Megszűnik a lélek mennyei szépsége, megszakad a barátság s rokonság Istennel. Az Úr visszavonja a megszentelő malaszt járulékait s kíséretét is. Meghagyja csupa irgalomból a hitet s reményt, az újraépítés e két alapkövét, ha ugyan az ember nem éppen e két erény ellen vétkezett. A lélek Isten előtt lehetetlen hulla, oszlásnak indult organizmus, jog szerint a kárhozat fia. Megszűnt az érdemszerzés lehetősége, a bukás előtt szerzett érdemek pedig megbénultak s az esetleges megtérésig fel vannak függesztve. Hogy azonban a megtérés be fog‑e következni, ezt a bűnös bár remélheti, de biztosra soha sem veheti. Az ember a bűn folytán olyan mély árokba ugrott, melyből csakis az Isten irgalma emelheti ki. Öngyilkos lehet, de magát fel nem támaszthatja.
Mit is ér az élet, ha még annyira dúslakodik is a föld nyújtotta előnyökben: vagyonban, élvben s dicsőségben, ha felette bezárult az ég, alatta megnyílt a pokol s leselkedik rá a bizonytalan, rettentő halál?! Mondható‑e boldognak az az ember, kinek feje felett szüntelen a kárhozat Damokles-kardja függ? A szentek nem győzik siratni a malasztvesztett lélek gyászos sorsát.
„Nyisd fel szemedet, szerencsétlen lélek – kiált fel Szent Ambrus – s lásd, mi voltál a malaszt állapotában s mi vagy most, a bűnben. Jegyese voltál a Legfölségesebbnek, temploma az élő Istennek, edénye a választottságnak, nyugágya az örök Királynak, testvére az angyaloknak, örököse a mennyországnak. Lám, mindez voltál a malaszt állapotában! Ahányszor azonban mondom, hogy voltál, annyiszor kellene felsóhajtanod s felzokognod, ha rögtöni megváltozásodat fontolóra veszed. Ugyanis Isten jegyeséből az ördög cimborájává lettél, a Szentlélek templomából latrok barlangjává, választott edényből kárhozat tartójává, a mennyei Király nyugágyából szemétdombbá, angyalok testvéréből az ördög csatlósává.”
Genuai Szent Katalin arról a nagy kárról elmélkedve, amelyet a súlyos bűn okoz, így nyilatkozik: „Ha látnók, mit idéz elő egyetlen halálos vétek a lélekben, szívesebben rászánnók magunkat arra hogy elevenen tüzes kemencébe vettessünk, semhogy bűn állapotában éljünk. És ha a tenger tűzzé változnék, inkább abba ugranánk, semhogy bűnnel terheljük lelkiismeretünket”.
Jegyzet. A bocsánatos bűnök a megszentelő malasztot nem rontják le, sőt nem is kisebbítik. Ez már abból is következik, mert különben számos kis bűn malasztunkat végtére is elfogyaszthatná s így voltaképpen halálos bűnné összegeződnek, ami hitünkkel ellenkezik. Ámde a bocsánatos vétkek, főleg az olyanok, melyeket megfontoltan s szokásosan követünk el, ha malasztunkat s érdemeinket egyenesen nem is érintik, mégis komoly veszélybe dönthetnek.
Okai lehetnek ugyanis annak, hogy Isten miattuk kisebb s kevesebb segítő malasztot juttat s megfoszt bennünket különös, gyengéd gondviselésétől amelyre pedig gyengeségünk – főleg a nehéz pillanatokban – annyira rászorul. Aztán minden rendetlenség, amely a bűnben megnyilatkozik, növeli rosszra való hajlamainkat, gyengíti akaraterőnket, hizlalja szenvedélyeinket. Így jutunk arra a sikamlós lejtőre, mely a halálos bűn örvényét szegélyezi. A bocsánatos vétek hasonlít az ebhez, mely ugyan nem marja agyon a szarvast, de a vadász golyója elé tereli.