Fohászkodjunk tehát mindnyájan bizodalommal Szent Ágostonnal az irgalmasság anyjához; „Emlékezzél meg róla, óh legkegyesebb szűz Mária, hogy még nem lehetett hallani, hogy valakit elhagytál volna, ki hozzád menekült! Bocsáss meg nekem; mert remélem, nem én leszek az első szerencsétlen, ki hozzád menekült és ennek ellenére nem nyert meghallgatást!”
Ennek az imádságnak erejét tapasztalta Szalézi Szent Ferenc, mint azt élettörténetében olvashatjuk. Körülbelül 17 éves korában tanulmányainak elvégzése céljából Párizsban tartózkodott, de egyúttal oly istenes életet élt itt, hogy Isten iránti szeretettől lángolva már akkor megízlelni látszott az ég örömeit. Hogy őt próbára tegye s magával még szorosabban egyesítse, megengedte Isten, hogy a sátán azt a rettenetes gondolatot támassza lelkében, hogy Isten őt kezdettől fogva a pokolnak szánta, bármit tegyen is e szerencsétlenség elkerülésére. Egyidejűleg az Úr oly elmebeli borút és lelki szárazságot bocsátott rá, hogy Isten irántunk való szeretetének legmeghatóbb bizonyítékai is hidegen és érzéketlenül hagyták. Kísértései mindig erősebbek tettek, s mindjobban elszomorították a jámbor ifjú szívét, oly annyira, hogy a félelem és elhagyatottság, mely ostromolta, megrabolta étvágyától, álmától, egészségétől és lelkének vidámságától úgy, hogy részvétet érzett irányában mindenki, aki csak meglátta.
Míg ez a kísértés tartott, a szentnek csupán kétségbeesett és szomorú gondolatok jöttek elméjébe és ilyen szavak ajkára. Élettörténete elbeszéli, hogy gyakran így kiáltott fel: „Meg legyek hát rabolva Istenemnek kegyelmétől, ki különben oly szelíden és jóságosán bánt velem? Ó szeretet, ó végtelen szépség, kinek teljesen odaajándékoztam magamat, hát továbbra már ne élvezhessem vigasztalásaidat? Hát sohse lássalak viszont az égben, ó boldogságos Szűz, Istenem anyja, Jeruzsálem leányainak legszebbike? De ha már nem szabad látnom szép arcodat, ó úrnőm, legalább ne engedd, hogy a pokolban zavarnom és átkoznom kelljen téged!” E kísértés egy teljes hónapig tartott; de végre is úgy tetszett Istennek, hogy megszabadította tőle szolgáját a világ vigasztalója, Mária által, kinek az ifjú már régebben odaszentelte szüzességét és akibe, mint mondani szokta, minden reménységét helyezte. Midőn ugyanis egy este hazafelé ment egy templomba lépett, annak falán egy képet pillantott meg, s rajta Szent Ágostonnak következő imáját: „Emlékezzél meg, óh legkegyesebb szűz Mária, hogy még nem lehetett hallani, hogy elhagytál volna valakit, ki hozzád menekült.” Erre a szent letérdelt Isten anyjának oltára elé, áhítattal elimádkozta az említett imát, megújította szüzességi fogadalmát, ígéretet tett, hogy mindennap elimádkozza a rózsafüzért, majd hozzátette: „Ó királynőm, légy szószólóm Fiadnál kihez nem merek fordulni! Ó anyám, ha már én boldogtalan nem szerethetem Üdvözítőmet a másvilágon, pedig átlátom, mily szeretetreméltó, akkor eszközöld ki számomra a kegyelmet, hogy legalább itt e földön annyira szerethessem, amennyire csak képes vagyok: ezt a kegyelmet kérem csupán tőled, remélem meg fogod adni nekem.” Miután imáját bevégezte, Isten akaratában tökéletesen megnyugodva és teljes bizalommal az isteni irgalmasság karjaiba vetette magát. S íme a kísértések tüstént megszűntek, visszanyerte benső békéjét és ezzel együtt egészségét is. Mária iránti áhítata pedig annyira megnövekedett ez időtől fogva, hogy egész életén keresztül fáradhatatlanul hirdette irataiban és műveiben a boldogságos Szűz szeretetét és irgalmasságát.