Teremtményi törékenységünk főleg a bűnbeesés folytán odáig fokozódott, hogy a lelki harcot a malaszt hathatós támogatása nélkül huzamosabban meg nem állhatjuk.
Valamennyien tapasztaltuk már, hogy milyen – szinte érthetetlenül – gyengék, ingatagok és állhatatlanok vagyunk, ha a malaszt kissé visszavonul s vigaszos hatásait bennünk ki nem fejti. Szent Terézia önvallomásában valamennyien magunkra ismerünk: „Némely napon – írja ő magáról – oly bátorság lelkesíti valómat, hogy úgy érzem, a világon semmitől vissza nem riadnék, ha Megváltóm bármily szolgálatáról volna szó. Már a rákövetkező napon oly gyáva vagyok, hogy hangyát sem mernék megölni. Voltak idők, midőn minden rágalom s mendemondával szemben érzéketlen maradtam, sőt örültem nekik. De – ó, fájdalom! – máskor megint egyetlen szó is annyira bánt, hogy szeretnék a világból elmenekülni. Nem magam vagyok csak, kin ily szomorú ingatagságot veszek észre. Másokon is, kik nálam jobbak, ugyanezt tapasztaltam”.
Innen van, hogy különös kiváltság nélkül, aminőt pl. az Isten Anyja élvezett, egész életünkben bocsánatos bűnöktől mentek nem maradhatunk.1 Szent Jakab apostol ezeket az igéket: „sokban vétünk mindnyáján” (Jak 3,2), egész általánosságban mondja, Üdvözítőnk pedig az alázatos, töredelmes könyörgést: „Bocsásd meg a mi vétkeinket” (Mt 6,12) valamennyiünk ajkára adja.
Szent Ágoston szerint az egész Egyház irtózattal fordul el a pelágián-féle eretnekségtől, mely többek közt azt tanítja, hogy voltak s vannak ebben az életben is szentek, kiknek egyáltalán semmi bűnük sincs. A szentek egészen más vallomásokat tesznek. „Ó, én Istenem – sóhajtja Genuai Szent Katalin – magamtól én semmi jót sem tudok tenni, hanem csak rosszat. Ó, ha segélyemre nincs az Úr az ő malasztjával, mi lenne belőlem?” Ha valamely hibát követett el, bizonyos megadással csak ennyit mondott: „Íme ez is csak gaz, az én kertemből!”
Sőt, mi több, Isten segítő malasztja nélkül nem csupán a kisebb sérülések, vagyis a bocsánatos bűnök el nem kerülhetők, hanem – az egyháztudósok általános véleménye szerint – a bukás, a lelki halál is előbb-utóbb szükségképpen bekövetkezik.
Igaz ugyan, szabadok vagyunk s így elméletben minden kísértésben diadalmaskodhatunk, ámde a gyakorlatban, a nehézségek összegével szemben mégis gyengéknek bizonyulunk. A bajvívó, ha ügyes, bátor és erős, győzhet számos párviadalban, de ha a hasonlóan gyakorlott ellenfelek szűnős-szűntelen megismétlik a rohamot, végre is egyik vagy másik oldalról meg fogja kapni a halálos sebet.
Azért méltán mondja a próféta: „Az Úr irgalmassága, hogy meg nem emésztettünk, mert még nem fogyott el az ő könyörületessége”. (Jer 3,22)
A szentek maguk is nagyon érezték s elismerték ezt. Nazianzi Szent Gergely bár költeményeiben hálálkodik Istennek, hogy szűzi tisztaságát a test heves lázongásai közt is sértetlenül megőrizte, de ezt csupán a segítő malasztnak tulajdonítja. Magukat a kísértéseket úgy tekinti, mint az isteni könyörület megnyilvánulásait. Ezek őrzik meg őt ugyanis a kevélységtől s szüntelen óvatosságra s küzdelemre serkentik.
Megénekli az ember teljes függését Istenétől. Az ő malasztja nélkül – állítja bizonyos költői túlzással – rabszolgák vagyunk, a bűn rabszolgái; annyi a bűnünk, amennyit lehelünk s csakoly képtelenek vagyunk jót tenni, mint ahogy a hal nem tud víz nélkül úszni, sem a madár lég nélkül repülni.
Valóban nagy ok ez az üdvös megalázkodásra még a legtökéletesebb lelkek, a legnagyobb szentek részéről is. „Isten malasztjából vagyok, ami vagyok” – vallhatja Szent Pállal valamennyi.
Midőn Assisi Szent Ferencet megkérdezték, mit tart magáról, minden képmutatás nélkül, legbelsőbb meggyőződéssel felelé: „Az a hitem, hogy nálam nagyobb bűnöst nem hordoz a földkerekség”. Aztán meg is okolta. „Nem kételkedem – szólott –, ha a gonosztevők, rablók, házasságtörők, gyilkosok annyi malasztot kaptak volna Istentől, mint én, bizonnyal jobban felhasználták volna. És ha Isten egy percre is elvonná malasztját tőlem, a legocsmányabb bűnökbe esném s a legvakmerőbb gonosztevő válnék belőlem.”
1 Valóságos hittétel ez, melyet a tridenti szent zsinat is tanít.