Ámde mikor oly nehéz az ellenséget szeretni! Már Szent Jeromos szemébe néz ennek az ellenvetésnek. „Vannak – úgymond – kik (szinte) lehetetlenségnek tartják az ellenségszeretet parancsát s elégségesnek állítják, ha az ember nem gyűlöl. Ami ezen felül van, több, mint amit megbír az emberi gyengeség. Ámde tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus lehetetlent nem parancsolt, hanem igenis a tökéleteset. Hiszen meg tudta ezt tenni már az ószövetségben Dávid Saullal s Absalonnal szemben. István, az első vértanú is imádkozott megkövezőiért. Pál pedig elátkozott kíván lenni üldözői érdekében. Ezt Jézus tette s tanította, mondván: „Atyám! bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek”. (Lk 23,34) Más jócselekedetre nézve – folytatja a nagy egyháztudós – találhatni még mentséget, de nem a szeretet dolgában. Mondhatja valaki, én nem tudok böjtölni, de állíthatja‑e, hogy nem tudok szeretni? Kijelentheti valaki, hogy nem képes mindenéről lemondani s egész életében szegényesen s szűziesen élni, de erősítheti‑e, hogy ő ellenségeit nem szeretheti? Hiszen itt nem kell a lábnak messze futnia, sem a kéznek fárasztó munkában aláhanyatlania, hogy ebben keressen valaki mentséget. Nem mondják nekünk, menj, utazd be napkeletet, hogy megkeresd a szeretetet, sem azt, hogy hajózd be nyugatot s majd ott megtalálod azt. Benned, a te tulajdon szívedben van az, ahova a próféta betérni késztet: „Szálljatok szívetekbe, pártütők!” (Iz 46,8) Nem távol vidéken van tehát az, amit tőletek kérnek!”
Hogy az ellenségszeretet nem könnyű dolog, senki sem tagadja. Ámde a mennyország drága; megéri, hogy érte megbocsássunk. „Az én gyengédeim kemény utakon jártak” (Bár 4,26) – mondja az Úr prófétája ajkai által. Szent Lidvinának sem volt könnyű negyven évig betegágyon sínylődni, Szent Tibornak parázson járni, Szent Tivadarnak híg ólmot inni, Szent Lőrincnek tüzes rostélyon megsüttetni, Ancyrai Szent Kelemennek huszonnyolc évig minden kínzóeszköznek magát alávetni. Valamennyien „kemény utakon jártak”, míg a mennyei jutalomra elérkeztek.
Kemény úton járt az az előkelő, gazdag úriasszony is, akit a lakásába berohanó gyilkos párolgó, vértől piros tőrrel a kezében arra kér, égre-földre esdekelve, hogy rejtse őt el üldözői elől. Az imént szúrt le egy gyermeket az utcán, ki vele ingerkedék s most a törvény szolgái nyomában vannak … A kegyes szívű úrnő megkönyörül rajta s biztos menedékhelyet jelöl ki neki. Alighogy sikerült a halálfélelemtől reszkető bűnöst elbujtatnia, íme már a rendőrség kopogtat ajtaján. A nyomok ide vezettek a gyilkos kutatásában. „Hatalmatokban áll őt keresni – szól az úrnő, midőn jöttük céljáról értesül – keressétek tehát!” Miközben eredmény nélkül távoznak, az egyik odaveti: „Talán még nem is tudod, hogy a te gyermeked a szerencsétlen áldozat?” Íme hozzák is már a holttetemet. Képzelhető a szegény anyának szörnyű meglepetése. Félájultan támolygott hálószobájába, ott elzárkózott s hosszú időn át a legiszonyúbb lelki tusát vívta magával. Csak aztán tudott gyermeke holttestére borulni. Midőn beesteledett, ételt, italt vitt a gyilkosnak rejtekhelyére, sőt erszényben aranyat is nyújtott át neki s aztán segített neki észrevétlenül elmenekülni. Bolognában azt az utcát, melyben ez a hőstett végbement, századok óta „la strada pia”-nak, a „kegyesség utcájának” hívják örök emlékezetül. (Wiser: Lex. VI. 416.)