Igen! a becsület. Ez az a bálvány, amelynek a modern ember még Isten barátságát s örök üdvösségét is feláldozni kész. Mi lesz a becsülettel, ha mi nem állunk bosszút, ha megbocsátunk, ha önként felajánljuk a békejobbot? Hiszen ez esetben mindenki hitvány, gyáva embernek fog minket tartani s megszakítja velünk a társadalmi összeköttetést. Ámde – kérdem én viszont – ki előtt leszünk becsületvesztettek, ha keresztény módon nagylelkűen megbocsátunk?
Isten, szentjei, angyalai előtt? Az erényt méltányolni tudó derék emberek előtt? Ezek szemében csak nyerni fogunk becsület dolgában, ha a haragról, bosszúról lemondunk. Hitvány világfiak s a csőcselék tapsát keresni pedig igazán nem érdemes és nem méltó hozzánk.
Egyébként is mi érdemel becsülést: az erő vagy a gyengeség, a bátorság avagy a gyávaság? Nemde az erőnek, a bátorságnak ítéljük oda a pálmát. És íme éppen ez az, ami megnyilatkozik a bocsánatban. A bosszúálló, a haragtartó viszont gyengeségét s gyávaságát árulja el, amit nem ritkán be is vall, mikor azt állítja, hogy „ő nem tud megbocsátani”. Az erős, a bátor, az tud és mer. „Aki bosszút forral – mondja már Seneca – az bevallja fájdalmát”, vagyis azt, hogy lelke megsérült, bezúzódott, összeroppant. Az öntudatos, erős lélek, ki bízik jó lelkiismeretében, fel sem igen veszi a sértést, mosolyog rajta, lepattan róla.
„A nagy és nemes az – mondja ugyancsak a pogány Seneca – aki hatalmas állat módjára a körötte ugató kutyát fel sem veszi, nyugodtan hallgatja.”
Ha a bosszúban volna a becsület, akkor a dühös ebek, a vérszopó fenevadak mind nagy becsületnek örvendenének.
Ha az ellenségszeretet, a megbocsátás csakugyan gyávaság volna, akkor ezzel a meggyalázó bélyeggel kellene illetnünk például a dicső Radetzky generálist, régi nagy hadseregünk egyik ünnepelt jelesét, aki 1848-ban Milánóba, Lombardia fővárosába bevonulva, atyailag szívükre kötötte vitézeinek, hogy az ellenségnek mindent szívből megbocsássanak s meg ne torolják azt, amivel a legyőzöttek őket a háború folyamán illették. Akkor gyáva volt Szent Vencel király, aki orgyilkos módon reája törő testvérét a földre teperve s a kardot kezéből kicsavarva, így szólott hozzá: „Te megtámadtál engem, de azért ne félj! Csak azt jegyezd meg jól magadnak, hogy jobb Ábelként meghalni, mint Kain módjára élni. Ha azonban ez utóbbit választod, ám itt a kardod! Öntsd ki dühödet, ittasodjál meg testvéred vérétől, lakjál jól vele, gyönyörödtől én meg nem fosztalak”. XVI. Lajos is, mielőtt a vérpadra lépett, megeskette fiát, hogy édesatyja gyilkosain soha bosszút nem fog állani. Vajon a gyávák tesznek‑e, beszélnek‑e így?
Ha a bocsánatadás gyávaságra mutat, akkor gyáva volt Szent István, az első vértanú, sőt maga a megtestesült Istenfia, Jézus Krisztus, ki gyilkosainak szívből megbocsátott, érettük imádkozott, sőt életét adta üdvösségükért.