A Szent Szűz így szólt a megrendült remetékhez:
„Íme én szolgáimul választottalak benneteket, hogy segítsetek megmunkálni szent fiam áldott szőlőjét; a sötétszínű ruha, melyet rátok adok, emlékeztessen benneteket mindenkor az én fájdalmaimra, melyeket szent fiam kínszenvedésekor állottam ki; Szent Ágoston szabályai, melyeket ezennel kezetekbe adok, megmutatják majd nektek az utat, melyen haladva elnyerhetitek az örök élet pálmáját.”
A 13. század nagy, szinte összebékíthetetlen ellentétek kora volt. Egyik oldalról az őszinte hit, alázat és szigorú aszkézis felemelő példái, más oldalról pedig a lázadó istentagadás visszataszító képei bontakoznak elénk.
Különösen nagyok voltak az ellentétek Felső-olaszországban, ahol a gazdasági és társadalmi viszonyok rohamos elváltozása napról-napra jobban szétfeszítette a középkori élet kereteit.
Így volt ez Toszkána fővárosban, Firenzében is. Az ipar és kereskedelem gyors fejlődése és nyomában a pénzgazdaság elhatalmasodása az anyagiak felé vonta az emberek tekintetét. De az újszerű kalmárlelkek mellett még mindig nagy számmal éltek emberek, akik nem akartak eltérni jámbor őseik nyomdokaitól.
Ilyen volt az a hét nemes ifjú, névszerint:
Monaldi Bonfilius, Bonagiunta János, Antella Benedek (Manettus), Amidei Bertalan (Amideus), Ugoccino Ricovero (Uguccio = Hugó), Sostenei Gellért (Sosteneus) és Falconieri Elek is, akik a század negyvenes éveiben külön szerzetrendet alapítottak a Boldogságos Szűz tiszteletére.
Ezek az ifjak valamennyien gazdag és tekintélyes polgárok, kora fiatalságuktól kezdve különös tisztelettel viseltettek a Szent Szűz iránt. Így többek közt a Máriát dicsérők társulata címen működő egyesületbe is felvétették magukat. 1233 aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján e társulat tagjaival együtt éppen közös ájtatosságukat végezték, mikor megjelent nekik a Boldogságos Szűz és értésökre adta, hogy magasabb rendű életre vannak hivatva. A jámbor ifjak habozás nélkül követték a felülről jövő felszólítást és rövid tanácskozás után elhatározták, hogy remete-életre adják magukat.
Miután a város püspökével is megbeszélték a dolgot, Kisboldogasszony napján (szept. 8-án) a falakon kívül fekvő villa Camarzia nevű mezei lakba vonultak.
Itt letették világi ruhájukat s helyette a bűnbánók sötétszínű durva öltözetét vették föl.
1234 jan. 6-án ismét a püspök elé vonult a kis csapat, hogy a továbbiakra nézve tanácsot kérjen tőle. Ekkor történt, hogy egy alig öthónapos csecsemő, a későbbi Benicius Szent Fülöp tájuk mutatva felkiáltott: „Íme a Madonna szolgái”.
A nép mindjárt felkapta az elnevezést, és azontúl mindenki szerviták vagy a Szent Szűz szolgái néven emlegette a buzgó remetéket. A nagy népszerűség azonban bántotta Monaldinak és társainak alázatosságát. Hogy tehát kevesebb zaklatásnak legyenek kitéve, 1234 május 31-én a várostól mintegy négy óra járásnyira fekvő erdős hegyre, a Montesenarióra húzódtak. Itt idejük nagy részét imádsággal és elmélkedéssel töltötték. A megélhetés nem okozott nekik gondot, mivel a környék jólelkű népe bőven ellátta őket alamizsnával; végső szükség esetén pedig ott volt a hegyoldal sokféle füve és gyökere.
Már hatodik éve élt a kis társaság a Montesenarión, mikor az 1240. év nagypéntekjén újra megjelent nekik a Boldogságos Szűz. A rendi hagyomány szerint mint fájdalmas anya jelent meg; egyik kezében pálmaágat és sötétszínű szerzetesruhát tartott, a másikkal pedig az ágostonos regulát fogta. A regula tábláján e szavak voltak olvashatók: Mária szolgái.
A Szent Szűz így szólt a megrendült remetékhez:
„Íme én szolgáimul választottalak benneteket, hogy segítsetek megmunkálni szent fiam áldott szőlőjét; a sötétszínű ruha, melyet rátok adok, emlékeztessen benneteket mindenkor az én fájdalmaimra, melyeket szent fiam kínszenvedésekor állottam ki; Szent Ágoston szabályai, melyeket ezennel kezetekbe adok, megmutatják majd nektek az utat, melyen haladva elnyerhetitek az örök élet pálmáját.”
Ez hatott. A jámbor remeték, bár eredetileg nem gondoltak rendalapításra, még annak az évnek fájdalmas péntekjén fölvették a püspök kezéből a feketeszínű öltönyből, kapúciumból, skapuláréból, bőrövből és bő köpenyből álló rendi ruhát.
A renddé alakulást gyors terjedés követte. A jószívű püspök ajándékából az első kolostort magában Firenzében alakították; ezt követték a sienai, pistojai, arezzoi és egyéb alapítások. Az öröm mellett azonban nem volt hiány megpróbáltatásokban sem.
Sokan rossz szemmel nézték a rend megalakulását és megfojtására törtek. Különösen azt élezték ki ellene, hogy szabályellenes módon, a IV. lateráni zsinat tilalmának figyelmen kívül hagyásával jött létre. De az alapítók szent élete s a rend ötödik generálisának, Benícius Szent Fülöpnek nagy tekintélye meghiúsította a rosszakarók minden mesterkedését.
XI. Benedek pápa 1304 február 11-én kelt bullájában ünnepélyesen megerősítette a rendet.De a szent alapítók már nem érték meg az általuk ültetett fa sudárba szökését. A küzdelmek és megpróbáltatások éveiben sorra az örökkévalóságba tértek. Csupán a legfiatalabb, Falconieri Elek érte meg a pápai megerősítést. E tiszteletreméltó férfiú igazi patriarchai korban, száztíz éves korában követte társait a boldogabb hazába (1310).
A hét rendalapító eleitől kezdve nagy tiszteletben állott és XIII. Leó pápa csak a százados hagyományt szentesítette azzal, hogy 1888-ban egyetemleg szentté avatta őket és tiszteletükre külön ünnepet rendelt.
Kérünk, Urunk, áraszd lelkünkbe jóságosan a szent rendalapítók vallásos lelkületét, amellyel odaadóan tisztelték a Boldogságos Szűz Máriát, Fiadnak Édesanyját, és közelebb vitték hozzá a te népedet!