Midőn Szent Pál apostol a hitet „a reménylendő dolgok alapjának” nevezi (Zsid 11,1), világosan rámutat e két isteni erény szoros rokonságára. A remény, mint erény természetfeletti képesség bizalommal várni Istentől mindazt, amit hitünk tanúsága szerint nekünk megígért, nevezetesen az örök üdvösséget s az annak elnyerésére szükséges s hasznos eszközöket.
A remény szintén isteni erény. Isten a forrása, mint a hitnek. Az ő kegyelme nélkül, amint hinni nem tudnánk, úgy a remény sem fakadna szívünkben. A remény hármas ágú horgonya aztán Istenbe kapaszkodik: az ő végtelen jóságába, mellyel akar, mindenhatóságába, mellyel tud s hűségébe, mellyel tényleg fog rajtunk segíteni beváltva ígéreteit. A reménynek végcélja ugyancsak Isten, akinek elért boldog birtokbavételével betöltötte szerepét s a hittel együtt elenyészik, hogy az egész teret az örök szeretetnek engedje át. (Vö. 1Kor 13)