A magánegyéneknek adott kinyilatkoztatások (privát revelációk) hitre csupán azokat kötelezik, akiknek szólnak, feltéve, hogy azok valódiságáról meggyőződtek. Mások részéről csupán emberi hitelt érdemelnek, ha kellően vannak bizonyítva. Midőn az Egyház ily magánkijelentéseket helybenhagy, ezzel nem akar egyebet állítani, mint azt, hogy azok a hittel s jó erkölcsökkel nem ellenkeznek, de megtörténtükről nem szavatol. Ha az Egyház egyes ritka esetekben jelenéseket, csodákat, magánkinyilatkoztatásokat mint történeti eseteket is bizonyosoknak ítél, engedelmes lélekkel kell meghajolnunk. Az ily egyházi nyilatkozatok, bár nem tévmentesek, de a legnagyobb emberi hitelt érdemlik s legalább is bocsánatos bűn volna azokkal csupa könnyelműségből szembehelyezkedni.
A magánkijelentések ugyan az egész Egyháznak szóló hitletéteményt újabb igazságokkal nem gazdagítják, de hatalmasan közreműködnek a Szentírásban s hagyományban már meglevő kincsek kamatoztatására. Gondoljunk csak Alacoque Szent Margitnak adott kijelentésekre, amelyekkel Jézus szent Szívének oly üdvös kultusza megindult világhódító útjára. A lourdesi szent Szűznek megjelenése s csodái is hány s hány embernek adták vissza nemcsak a testi, hanem a lelki egészséget is.
Azért éppen nem volna katolikus érzületre valló, sőt okos emberhez méltó a magánkijelentések hite elől mintegy eleve elzárkózni, főképp olyankor, ha azok már az egész Egyházban hitelre találtak.
A hitehagyás és eretnekség egyfajta bűnök, a legsúlyosabbak közül valók, melyeket ember elkövethet. Istent ugyanis legjellemzőbb tökéletességeiben támadják meg, ami az igazság és szentség s megvetik az ő végtelen tekintélyét. Az Egyház kizárja kebeléből a hitehagyót s eretneket (vö. 2314. kánon stb.), Isten pedig pokollal fenyíti. „Aki nem hiszen, elkárhozik.” (Mk16,16)
Elfinston Vilmost, előkelő skót ifjút, Jakab király rokonát a protestáns vallásban nevelték s igen buzgó tagja volt felekezetének, mígnem a kegyelem világa mellett belátta tévedését s áttért a katolikus hitre. Egyik nap reggelén mély szomorúságba merülten találja őt barátja. Kérdésére, hogy mi az oka nagy levertségének, elbeszéli, hogy múlt éjjel megjelent neki elhunyt édesanyja s így szólt hozzá: „Nagy szerencse reád nézve, kedves fiam, hogy visszatértél az igaz Egyház kebelére, mert íme, én, ki tévhitemben kívántam meghalni, el vagyok kárhozva. (Ehmig: Neue Gleichnisse. III. 151.)