Az emberi hit

Nem egy félreértésre ad okot, hogy a hitet a köznyelven többféle értelemben vesszük. Hitnek nevezzük a bizonytalan vélekedést, mint mikor például csak „hisszük”, hogy a távolból egyik jóbarátunk közeledik felénk. Sőt nem ritkán hitnek nevezzük azt a bizonyos ösztönszerű sejtést is, melynek közelebbi okát adni nem tudjuk. „Hisszük”, hogy sok bankónk között hamis is akad; „hisszük, hogy még ez évben meg fogunk halni stb. Innen van, hogy sokan minden hitet lekicsinylenek s szöges ellentétbe helyeznek a tudással, melynek egyedül van előttük becsülete. Mekkora tévedés! A tudás és hit nem ellenfelek, hanem a megismerésnek két legalább is egyenértékű útja, eszköze.

Az ember ugyanis érzékeivel s eszével jut az igazság birtokába. Amit saját érzékeinkkel s eszünkkel ismerünk meg, azt tudjuk, amit mások érzékei vagy esze révén ismerünk meg, azt hisszük. Hinni tehát annyit tesz, mint az igazságot más tekintélye, szavahihetősége alapján elfogadni. Aki hinni nem akarna, annak úgyszólván minden tudásról is le kellene mondania. Az összes iskolákban azt tanuljuk, amit mások láttak, tapasztaltak, kigondoltak. A könyvek is mások szellemi kincseit közlik velünk. Aki oktalan gőgjében csak azt akarná igaznak elfogadni, amit maga látott, tapasztalt és kigondolt, az a földből csak azt a tenyérnyi részletet ismerné, amit maga bejárt, a világtörténelemből csak azt a keveset tudná, ami saját szemeláttára végbement stb. Aki tehát azt mondaná: „Én semmit sem hiszek”, annak méltán felelhetnők: „Akkor semmit sem tudsz”. A hit s a tudás a kettős sín (vágány), melyen az igazság birodalma felé haladunk. (Vö. Szuszai: Apologetika.)

Ami a bizonyosságot illeti, egyik sem áll a másik mögött. Éppen oly bizonyosan hiszem, hogy van Amerika, mintha magam megjártam volna. Bizonyosan hiszem, hogy lezajlott egynémely ütközete a nagy világháborúnak, jóllehet magam nem voltam ott, hanem csupán az újságból s a hazajött hősöktől értesültem arról.

Midőn a misszionárius a forró égöv bennszülötteinek elbeszélte, hogy az ő európai hazájában télen a víz annyira megkeményedik, hogy akár az elefántok is könnyen s biztosan átjárhatnak felette, roppantul elbámultak. Valóságos csoda volt ez a szemükben. De elhitték. Miért is csalná meg őket az az ember, aki oly önzetlenül hagyta el övéit, hogy másokat boldogítson? De meg józan s okos ember is és így bizonyára meggyőződött annak igazságáról, amit elbeszél.

És csakugyan, nem lehettek‑e ésszerűen bizonyosak azok a jó emberek hitükben?