Vannak, akik az emberi tudás határait csupán az érzékelhető világra korlátozzák és tanítják, hogy csupán azt ismerhetjük meg, ami öt érzékünk alá esik. (Pozitivisták, agnosztikusok.) Ezek tehát magukat önként az állati színvonalra süllyesztik.
Mások megint az érzékeken kívül csak a puszta józan észt ismerik el a tudás forrásának s mindazt, amiről nem tulajdon tapasztalatunkkal szerzünk meggyőződést, amit értelmünkkel magunk be sem látunk, fel nem fogunk, a képzelet birodalmába száműzik. Ezek a hitet észellenesnek tartják. (Deisták, racionalisták.)
A protestantizmus egészen új, előzőleg ismeretlen hitfogalmat vetett a világba. Hitnek s pedig minden jócselekedetet pótoló hitnek a Krisztus érdemeibe vetett bizalmat tartja. Ez az áteredő bűn folytán végleg megromlott embert a megigazulás palástjába takarja anélkül, hogy belsőleg átalakítaná, megtisztítaná. Ez a protestánsok által fennen magasztalt „hit”, mely komoly megtérés s minden egyéb jócselekedet nélkül is üdvözít.
Hogyan jutott Luther, a protestantizmus atyamestere erre a hitfogalomra? A Szentírás, melyet ő egyedüli hitforrásnak ismer el, ezt a „holt” hitet nem ismeri, sőt minden lapján rácáfol. Ez a hivatásával meghasonlott szerzetes elhitette magával, hogy a testiség elleni küzdelem hasztalan s kárba veszett. Az ember ugyanis a paradicsomi bűn folytán egészen tönkrement, szabadságát elvesztette, szenvedélyeinek zsákmánya lett. Ha jót cselekszik, nincsen érdeme, ha rosszat tesz, nincs igazi bűne. Nincs egyéb hátra, mint Krisztus érdemeiben bizakodnia, hogy így saját érdeme nélkül is lelkét üdvözítse. Ez a teljesen téves tan magyarázza meg Luther közismert jelszavát is: „Barátom, vétkezzél bátran, csak aztán annál bátrabban higgy!”
A modern protestantizmus igyekszik ezt a szörnyszülött hitfogalmat, amelynek következményei a gyakorlati életben kiszámíthatatlanok, lehetőleg megszelídíteni s a hitet valamely határozatlan vallásos érzésnek hirdeti, amellyel a folyton fejlődő, változó hittételeket kísérjük s Istenhez mint atyánkhoz ragaszkodunk. Sőt van akárhány protestáns, aki már csak „az igazban, szépben s jóban hisz” minthogy a személyes Istenben való hitét már elvesztette.
Az úgynevezett modernisták is a hitet valamelyes érzelemben látják, amelyet az emberben bizonyos, eddig ismeretlen – általuk felfedezett – képesség, érzék fejleszt; ez az úgynevezett vallási szükségérzet. Az érzés szerintük a fődolog s pótolja a hitbeli meggyőződést, amelyet, mint ők vélik, értelmünkkel megszerezni amúgy sem tudunk.