Az Istentől alkotott mindenség három világnak összege. Az egyik a láthatók gyönyörű világa, melyet szemünkkel s többi érzékünkkel ismerünk meg. A másik a természetet fenntartó, kormányzó okok s törvények világa. Itt a testi szem mit sem használ. Jobb, ha becsukjuk. De ki kell nyitnunk a szellemünk szemét: az észt, az értelmet. Minő pompás egy tehetség ez! A testi szem remek szerkezetével valóságos gyermekjáték hozzá képest. De ez még távolról sem minden. Van még harmadik világ is felettünk, túl a látható dolgokon, túl a tudomány és művészet látókörén, magasabban, mint ahová a költői vagy szónoki ihlet felemelni képes. A természetfelettinek csodákkal teli világa ez, amellyel összehasonlítva a másik kettő eltörpül, összezsugorodik, homályba merül.
Isten belső életének, titokzatos terveinek s a halhatatlan lelkek érdekében kifejtett működésének világa ez.
Ide be nem hatolhat testi érzék, sőt a józan észnek is messzelátóra van szüksége, hogy betekintsen, vagy – mondjuk – újabb szervre, mely annál remekebb s tökéletesebb a puszta értelemnél, minél fenségesebb működésre hivatott. Ez a messzelátó, ez a szerv: a hit.
Boldog, ezerszerte boldog, aki előtt mindhárom világ tárva-nyitva áll. Van ép szeme a dicső, szép természetben gyönyörködni, van józan esze a tudomány rejtélyeibe hatolni, de van hite is, mellyel mint keresztény, mint Isten gyermeke, mint az evangélium engedelmes fia élvezheti a hit, a kegyelem világának kimondhatatlan pompáit, mérhetetlen kincseit. Mert valóban kifejezhetetlenek s felfoghatatlan nagyok azok a javak, amelyekhez a hit adja meg a kulcsot.
A hit ugyanis „az emberi üdvnek kezdete; alapja és gyökere minden megigazulásnak, mely nélkül lehetetlen Istennek tetszeni s az ő fiainak közösségébe eljutni”. (Trid. sz. zsin. 11. ülés, 8. fej.)