Isten-kísértés bűnébe az esik, aki Istennek tökéletességeit, mint pl. mindentudását, hatalmát, jóságát kipróbálja, Tőle valami rendkívüli csodálatos dolgot várva, amire Ő magát semmiféle ígérettel sem kötelezte.
Történhetik ez hitetlenségből, mint midőn valaki kételkedve az Úr Jézus jelenlétében az Oltáriszentségben, azt várja Istentől, hogy erről őt csodával győzze meg. A legtöbb Isten-kísértés azonban nem egyéb vakmerőségnél s könnyelműségnél.
Így Istent kísérti az:
a) Aki magát szükség nélkül veszedelemnek teszi ki ama balga reményben: „Majd megsegít az Isten!” „Ugorj le!” – mondotta a sátán is az Üdvözítőnek, midőn őt a templom párkányára állította, „az angyalok majd megóvnak, hogy lábadat meg ne üssed”. „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet”, volt reá az Úr Jézus felelete. Annak is az Isten-kísértés bűnéről kellene magát vádolnia, aki egész nagyböjtben semmit sem akarna enni vagy inni, avagy más ehhez hasonló esztelenséget cselekednék ama hitben, hogy Isten majd így is fenntartja őt.
b) Hasonlóképpen Isten-kísértés bűnében vétkes, aki bajban, betegségben, veszedelemben lévén, egyedül és kizárólag a jó Istenre hagyatkozik és nem akarja felhasználni a szabadulásnak, gyógyulásnak azon eszközeit, amelyeket a józan ész javall s amelyeket az emberek általában igénybevenni szoktak. Pl. nem hivat orvost, nem vesz be orvosságot betegség esetén. Ámde nem vádolható az Isten-kísértés bűnével az, aki – mint a szenteknél nem ritka eset, – különös isteni sugallatra kér Istentől csodát, vagy aki fontos ügyben, nagy szükségben, midőn már minden emberi eszköz eredménytelennek bizonyult, folyamodik az Úrhoz csodálatos segítségért. Azonban a hitetlenek, másvallásúak megtérítése céljából nem volna szabad Istent kihívni, hogy hitünk igazságának bizonyítására csodát műveljen. A katolikus Egyház ugyanis nem szorul újabb csodákra, hogy egyedül igaz és üdvözítő voltáról bárkit is meggyőzzünk, akinek megvan a jóakarata és Isten kegyelmével kész közreműködni.
Az Isten-kísértés rendesen súlyos bűn. Ha azonban kisebb dologban és nem nyíltan, hanem inkább csak könnyelmű eljárásunkkal történik, nem lépi túl a bocsánatos bűn határát. Így bocsánatos bűn terheli annak lelkét, aki csupán kisebb betegségben egyedül Isten csodájától várja gyógyulását, s ezért a gyógyulás eszközeit elhanyagolja. Sőt, aki tapasztalatból tudná, hogy baján senki, vagy legfeljebb a jótermészet segít, nem volna egyáltalán bűnről vádolható, ha az orvoslástól eltekint. Hasonlóképpen az ember rendszerint nem köteles magát nagyon kínos vagy a szemérmét nagyon sértő orvosi műtéteknek (operáció) alávetni, főképp, ha a siker amúgy is bizonytalan. (Erről azonban más parancsnál szólunk részletesebben.)
Jegyzet: Hajdanában a bíróságoknál szokásban volt egyes fontos ügyekben Istent kihívni az ártatlanság vagy bűnösség bizonyítására. A vádlottat pl. kényszerítették, hogy meztelen lábakkal tüzes vason járjon, kezébe izzó tárgyat adtak vagy más veszélynek tették ki. Ha megsérült, ebben bűnössége bizonyítékát látták, mert ha ártatlan volna – mint gondolták – Isten csodával is megóvná.
Az ilyen ún. istenítéletek (ordalia) nem voltak egyebek Isten-kísértésnél, amelyhez Egyházunk sohasem adhatta beleegyezését.