Bűbájosságnak nevezzük ama kísérleteket, amelyekkel valaki titkos erőket akar felhasználni, hogy csodálatos dolgokat műveljen. Nagyon közeli rokona tehát a varázslásnak. Csakhogy míg a varázslás rendesen természetes, de elégtelen eszközökhöz nyúl, hogy eredményhez jusson, addig a bűbájosnak már eszközei, módjai is titokzatosak és csodálatos, szembeszökő eredményeket céloznak. Így tehát szinte nyílt közreműködés az alvilág hatalmával.
Nem beszélünk itt a természetes (fehér) bűvészetről, mely sokszor igazán csodálatos emberi ügyességen alapszik. Az ily szemfényvesztés magában véve teljesen ártatlan dolog s kellemes szórakozásul szolgálhat. Ezúttal a tulajdonképpeni (fekete) bűbájosságról szólunk, mely csakugyan a gonosz lélek erőit igyekszik céljaira kiaknázni. A cél pedig lehet egyszerűen az, hogy az ördög tudását, hatalmát bemutassa, megbámultassa. Legtöbbször azonban arra irányul, hogy másoknak ártson, heves, szinte legyőzhetetlen szerelmet vagy gyűlöletet ébresszen egyesek iránt, vagy nekik személyökben vagy vagyonukban kárt tegyen. Ide számíthatnánk ama műveleteket is, melyeket széltében-hosszában „megbabonázás” vagy „szemmelverés” néven ismernek, túlnyomó részben azonban hamis és alaptalan gyanakváson alapulnak.
A bűbájosság egyébként nem új dolog. Az Apostolok Cselekedeteinek tanúsága szerint már Szent Pál is találkozik Ciprus szigetén egy Bar Jézus nevű zsidó „bűbájossal”, akit mesterkedése miatt vaksággal sújtott. (ApCsel 13,7)
Magától értetődik, hogy a bűbájosság minden formájában súlyos bűn.
Jóllehet a „megbabonázásban”, „szemmelveretésben” stb. ne igen higgyünk, de ha mégis valóban alapos okunk volna ilyesmit sejteni, óvakodnunk kell, nehogy újabb babonával igyekezzünk annak rossz hatásától megszabadulni. Ha testi egészségünk szenvedett kárt, ne mulasszunk el orvoshoz is fordulni. De minden esetben nyugodt lélekkel s nagy haszonnal vehetjük igénybe a gonosz lélek ármánya ellen az Egyház szentségeit, szentelményeit, áldásait, imáit a lelkiatya tanácsa szerint. Nevezetesen a szentelt vizet nem hiába ajánlja Egyházunk és nem ok nélkül engedi meg, hogy azt a hívek hajlékaikban tartsák és napközben gyakorta használják.
Jegyzet: A bűbájosságról lévén szó, röviden meg kell emlékeznünk az ún. boszorkányperekről, melyek, hála Istennek, már régen letűntek, s csupán gyászos emléküket őrzi a történelem. Boszorkányoknak nevezték amaz egyéneket, rendszerint idősebb asszonyokat, akikről azt gyanították, hogy az ördöggel állnak titkos összeköttetésben, hogy az embereknek ártsanak.
Főképp a 17-ik században, midőn a 30 éves háború iszonyú nyomorba döntötte Németországot, kereste ott a nép a bajok forrását a boszorkányokban.
Elég volt a legkisebb ok, pl. valakinek nagyon nagy jámborsága, hogy boszorkányság vádját emeljék ellene a törvényszék előtt Nagyon sok esetben a bosszúvágy, pénzvágy volt a feljelentés oka. A szerencsétlen vádlottakat aztán iszonyú kínzatással kényszerítették, hogy beismerő vallomást tegyenek; s ha ezt kicsikarták tőlük, tűzhalál várt rájuk. A boszorkányhajsza, sajnos, éppúgy dühöngött a katolikus, mint protestáns vidékeken. A katolikus Egyház sohasem helyeselte az ily kegyetlenségeket. Főképpen két jezsuitának: Tanner Ádámnak (†1632) és Spee Frigyesnek (†1635) volt bátorsága, hogy az akkori „közvélemény” ellen a szerencsétlen áldozatok érdekében szavát felemelje. Az utóbbi több mint 200 elítélt ún. boszorkányt készített elő a halálra.