Mielőtt az Isten tíz parancsának részletes megfontolásához fognánk, szükséges, hogy a bűnről is helyes fogalmat alkossunk magunknak. Bűnt az követ el, aki Isten törvényét saját lelkiismerete ellenére, tehát tudatosan s akarattal átlépi. Röviden tehát úgy is mondhatjuk, hogy vétkezik mindaz, aki lelkiismerete ellen cselekszik. Ha tehát tudni akarod, vétkeztél‑e vagy sem és bűnöd súlyos‑e vagy csak bocsánatos, nem elég csak arra ügyelned, hogy mit tettél, hanem egyúttal azt is figyelembe kell venned, hogy minő lelkiismerettel, minő szándékkal tetted azt. Vétkeztél tehát és pedig súlyosan vétkeztél, ha a dolgot, mielőtt azt elkövetted, lelkiismereted is mint súlyos vétket tüntette fel előtted, és te mégis – tudva ezt, szabadon adtad hozzá beleegyezésedet. Ha pedig lelkiismereted a cselekvés előtt a dolgot csak kisebb jelentőségűnek tartotta, vagy ha netán nagynak látszott is előtted, de te nem adtad hozzá teljes beleegyezésedet, akkor bűnöd csak bocsánatos. Mértékadó tehát mindig a cselekedetet megelőző lelkiismeret, nem pedig az, amely a cselekedet után, talán bővebb megfontolás vagy másoktól kapott felvilágosítás folytán ébred fel benned.
A megelőző lelkiismeret szava döntő marad a kérdésben még azon esetben is, midőn tévesen ítéltél valamit, halálos vagy bocsánatos bűnnek, feltéve, hogy tévedésed saját hibádon kívül történik. Így pl. ha gyermekkorodban azt hitted, hogy a szomszéd kertjéből ellopva néhány almát vagy virágot halálosan vétkezel, tényleg vétked súlyosnak számít, ha mégis elkövetted. Viszont, ha a gyermekésszel a szent tisztaság ellen elkövetett egyes kihágásokat legfeljebb kis hibáknak minősítetted, bűnöd, ha megtetted, bizonyára nem lépte túl a bocsánatos bűn határát.
Ezt a szabályt azonban szigorú értelemben csupán a rendes, egészséges lelkiismeretű emberekre alkalmazhatjuk, nem pedig azokra, kiknek lelkiismerete tág vagy aggályos. Így pl. a katolikus ember, ki hitoktatásban részesült, nem mentheti magát azzal, hogy a kötelező szentmise s böjt elhanyagolását csak bocsánatos bűnnek tartotta. Sőt vannak olyanok is, kik elvált egyénnel lépve házasságra, vagy egyébként érvénytelen házasságot kötve, gyermekeiket más vallásban nevelve, igyekeznek magukkal elhitetni, hogy legfeljebb csak bocsánatosan vétkeznek. Viszont az aggályos ember minden gondolatban, kísértésben bűnt, sőt súlyos bűnt lát.
Már most, hogyan fogja Isten ezeket megítélni? Bizonyára ezeket is lelkiismeretük szerint, de az igazi lelkiismereteik szerint. Ugyanis az ilyen tompa vagy aggályos lelkiismeretű embereknél is azért mindig megmarad a józan észnek sugalma, jobb meggyőződése, mely Istennek alapul fog szolgálni lelkiállapotuk s cselekedeteik elbírálásában. Hasonlítanak az ilyen emberek a kereskedőhöz, kinek hamis mérlege van. Jóllehet nem is gondol már reá szünös-szüntelen, de valahogyan mindig él benne a tudat, hogy az ő mérlege nem jól mér, s hogy ő ezért felelős, illetőleg e körülményt az örök Bíró tekintetbe fogja venni.