Midőn Isten szent törvényeit meghozta, egyben minden ember szívében törvényszéket is állított fel. Ezen törvényszék hivatása és feladata kinek-kinek külön a törvényt kihirdetni, a cselekedet előtt az embert figyelmeztetni kötelességére, a cselekedet után pedig őt megdicsérni, vagy megdorgálni, amint megérdemelte. Ezen, az embertől teljesen független, pártatlan törvényszék: a lelkiismeret. Ha azt állítjuk, hogy a lelkiismeret Isten szava, igazat mondottunk, csak aztán helyesen is értsük, amit állítottunk. Isten szava ugyanis nem tévedhet, ámde a lelkiismeret, mint a tapasztalás bizonyítja, téves, is lehet. Miként lehetséges ez? Mindjárt megfejtem! Lelkiismeretünk ugyanis két alkotó elemből van összeszerkesztve. Az egyik alkotórésze amaz Istentől belénk oltott képesség, amellyel a jót a rossztól meg tudjuk különböztetni. Amint aztán a jó s rossz között választani akarunk, lelkünk mélyében követelő hang csendül fel: „csak jót szabad vagy kell tenni, rosszat semmi áron sem szabad cselekedni!” Ugyanez a hang a cselekedet után elismeréssel, békével áraszt el, avagy nyugtalanít s megfenyeget bennünket, hogy tettünkről még egyszer felelni fogunk. Ez a hang, lelkiismeretünknek eme második alkotó eleme, az Isten szava mibennünk.
Az első alkotó elem, ti. értelmünk, amely a jó s rossz közötti különbséget tükrözi elénk, korlátoltságánál fogva szükségképpen itt-ott tévedésnek van alávetve. Isten jól tudja ezt, s nem veszi zokon, nem is eszerint ítél meg bennünket. Azt azonban feltétlenül elvárja s megköveteli tőlünk, hogy a szívünk mélyén megcsendülő szózatot: „amit jónak megismertél, azt cselekedjed, amit rossznak ismersz, azt elkerüld”, engedelmesen kövessük.
Ha tehát értelmünk egyben-másban a rosszat jónak ítélte vagy megfordítva, ezért felelősek nem vagyunk, de ha lelkiismeretünk parancsoló vagy tiltó szavát megvetettük, arról Isten ítélőszéke előtt számolni fogunk. Nagyon is igaz tehát az az állítás, ha ugyan helyesen értjük, hogy mindenkinek a saját meggyőződését kell követnie, és valóban tiszteletet érdemel az az ember, aki meggyőződése szerint cselekszik, még azon esetben is, ha ez a meggyőződés a mienkétől eltérő.
Maga Isten sem ítél másként. „Ami pedig meggyőződésből nincs, mind bűn az”, hirdeti az Úr Szent Pál ajkai által. (Róm 14,23)
Még az üdvözítő Egyház kebelébe sem szabad s lehet addig valakit befogadni, míg annak igazságáról meg nem győződik.
Ó, mily jóságos és bölcs intézkedése ez az Úrnak, hogy mindenkit a saját lelke törvényszéke elé állít, s aszerint ítéli meg. Így módot ad minden embernek üdvözülni, legyen az protestáns, zsidó vagy pogány. Ha saját hibáján kívül tévelygett, ha őszintén és komolyan hivatkozhatik lelkiismeretére, meggyőződésére, lelkét megmenti.
Midőn Xavéri Szent Ferenc a katolikus hit egyedül üdvözítő voltát hirdette a japánok előtt, kik szinte istenítették pogány őseiket, ezek megdöbbenve vetették fel a kérdést, minő sorsra jutottak tehát apáik, kik a katolikus hit igazságairól soha sem hallottak?! Szent Ferenc megmagyarázta nekik, hogy csak azok kötelesek és pedig feltétlenül s minden áron a katolikus hitet elfogadni, akik azt, mint Krisztus egyedüli igaz tanítását megismerték. Ha az igaz hit ismeretére saját hibájukon kívül el nem juthattak, de egyébként lelkiismeretök szavát követték, Isten másképp gondoskodott lelkök üdvözítéséről. Isten, a végtelen jóság és igazságosság ugyanis meg nem engedheti, hogy bárki hibáján kívül jusson kárhozatra.