A természettörvény volt főképpen ama becses örökség, amellyel Isten ősszüleinket a paradicsomból útnak bocsátotta. Ismerjük mindnyájan – legalább úgy nagyjából – az emberiségnek azóta lefolyt szomorú történetét. A szenvedély rettentő viharaiban szétroncsolódott az emberi szív. A hajótörésben majdnem minden elveszett, de mégis megmaradt a természettörvény iránytűje s ezzel együtt a halvány remény, hogy mégis valahogyan elérheti az üdvösség partjait. Az isteni irgalom, mely a bukott ember fölött is őrködni meg nem szűnt, segélyére sietett a szegény hajótöröttnek. Tíz hatalmasan kimagasló világítótornyot emelt a partokra, hogy messze-messze bevilágítsák a lelki éjszakába merült zivataros élettengert. Eme világítótornyok, amíg egyrészt megjelölik az utat a biztos rév felé, másrészt reávetik fénysugaraikat a szirtekre, s örvényekre, melyek a hajócskát végromlásba döntenék. Ez a tíz világítótorony az Isten tíz parancsa.
Nem új törvények ezek, csupán az ősi természettörvényt sorolják fel, amelyeket az ember húsába, csontjába vésve hordozott kezdettől fogva.
Igen! Isten Sinai-hegyén csak a régi törvényt írta villámaival a borús, felhős egekre, hogy a szenvedélytől szinte megvakult ember is meglássa azokat; a régi törvényt dörögte le a magasból, a szenvedélytől mámoros, szinte már teljesen megsüketült ember füleibe, hogy azt soha többé elfeledni ne tudja, aztán kőtáblákra véste, hogy az ember azt szüntelen szeme előtt hordozza.
„Ó, minő hála illeti meg részünkről Istent, hogy akaratát még egyszer tudtunkra adta.” (Római káté)