Ki lép szerzetbe? A világ képzelete szerint csakis gyenge, megtört lelkek. Indítóokuk pedig: füstbe ment, meghiúsult remények, csalódások, ínség, gyávaság. Azt mondják, hogy a szerzetházak a világ rokkantjainak menedékhelyei. Mily nagy tévedés! Ellenkezőleg a hivatásos szerzetesek egytől-egyig bátor, elszánt, vitéz, jellemes, következetes, vállalkozó lelkek. Isten hadserege nem állhat nyomorékokból. Példa erre Szent Vazul, Aranyszájú Szent János, Nazianzi Szent Gergely, Szent Özséb, Szent Márton, Szent Benedek, Szent Szeverin, Szent Anszgár, Szent Bernát, Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos, Szent Brúnó, Szent Romauld, Szent Ignác, Xavéri Szent Ferenc, Szent Alajos és millió más, köztük császárok, királyok, fejedelmek, urak, sőt pápák, akik a szerzetesi életet választották s végtelenül sokat és nagyot műveltek az emberi nem javára. A hitterjesztők (misszionáriusok) túlnyomó részben szerzetesek, az egész világon szétszórva, bezzeg nem nyomorékok, sőt hősiesség és lelki erő szempontjából bízvást odaállíthatjuk őket egy Nagy Sándor, egy Napóleon és egyéb világhódítók mellé. Soha sehol sem állottak ki ezek a hódítók, hadvezérek annyi fáradalmat s életveszélyt, mint egy Xavéri Szent Ferenc, vagy más hithirdető. Bátran elmondhatjuk, hogy rendesen csak nagy lelkek lépnek szerzetbe. A gyávák és kislelkűek visszariadnak az ezzel járó áldozatoktól.
A szerzetesi életre azonban, miként a papi pályára, hivatás kell. Krisztus ugyan távolabbról mindenkit meghív a tökéletességre, van azonban erre egy közelebbi meghívás is. A Gondviselés ugyanis némelyeket kegyelmével élénkebben megvilágosít s hathatósabban vonz az evangéliumi tanácsok követésére.
Ha valaki megsejti magában a hivatást, el ne dobja magától ezt a drága gyöngyöt! Imádkozzék, vizsgálódjék s kérjen önzetlen, lelki egyéntől tanácsot. A szülők azonban e kérdésben alig lehetnek jó tanácsadók.
Valónak azt a hivatást tartsuk, amely természetfeletti indítóokokból ered. Ilyenek az Isten ítéleteitől való félelem, az evangéliumi tanácsok követőinek ígért jutalmak megkívánása, a forró szeretet Krisztus iránt, akit – lemondva a világ hiúságairól, szegényen, szűzen, engedelmesen vágyunk követni stb.
Arra a kérdésre, vajon kötelesek vagyunk-e a megismert szerzetesi hivatást követni, Liguori Szent Alfonz körülbelül így felel: 1. Minthogy a tanács csak tanács és nem parancs, azért bűn alatt magában véve nem kötelez. 2. Ha azonban tudatosan más életállapotban akarnánk élni, mint amelyre Isten hívott, ez bűn nélkül alig történhetnék, mert ezzel lelkünk üdvét veszélyeztetnők. 3. Sőt nagy bűn is lehetne ez, ha valaki arról volna meggyőződve (?), hogy saját gyengesége s a szerzetesi élet segédeszközeinek hiánya folytán a világban a kárhozat komoly veszedelmében forogna, s mindennek ellenére mégsem lépne a szerzetbe, amelybe magát hivatva érzi.