Nehogy untató ismétlésekbe legyünk kénytelenek bocsátkozni, itt az egyes rendek anyagára s alakjára csupán röviden mutatunk rá. Bővebben szólunk majd róluk, midőn a szentelés magasztos szertartásait előadjuk.
A kisebb rendek anyaga az illető rend teendőjére emlékeztető tárgyak átadása, illetőleg megérintése. A kapusnak kulcsokat, az olvasónak s ördögűzőnek szent könyveket, a gyertyavivőnek gyertyával ellátott gyertyatartót s üres ampolnákat nyújtanak át.
Az alszerpapság anyaga az üres kehelynek s paténának és a misekönyvnek átnyújtása, illetőleg megérintése.
A formát pedig úgy a kisebb rendeknél, mint az alszerpapságnál azok a szavak alkotják, amelyekkel a felszentelő a szerek átadását kíséri, röviden figyelmeztetve az illető rend felvevőjét, hogy rendi hivatalát gondosan s lelkiismeretesen töltse be.
A szerpapságnál kezdődik a kézfeltétel, amely általános felfogás szerint a három felső fokozatnak (a szerpapságnak, áldozópapságnak és püspökségnek) egyedüli lényeges anyaga. A formát azok a szavak alkotják, amelyekkel a püspök a Szentlelket lehívja, átadja.
Az áldozópapságnál három kézfeltétel is szerepel. Először a püspök mindkét kezét a felszentelendő fejére teszi, semmit sem szólva. Másodszor kiterjeszti jobbját, imákat s prefációt mondva. Harmadszor a mise végén, amelynek folyamán a felszentelés végbe megy, mindenegyes felszenteltre ráteszi kezeit kijelentve: „Vedd a Szentlelket: akinek megbocsátod bűneit … stb.”.
Ez az utolsó kézfeltevés, mint szentségi anyag nem jöhet szóba, mert hiszen a felszentelés ekkor már bizonyosan végbement s az új papok a püspökkel egyetemben már miséztek. De az első kézfeltevés sem lehet egymagában anyag, mert mellette a püspök alakot nem alkalmaz. Tehát a lényeges anyagnak a középső, imákkal kapcsolatos kézfeltevést kell tekintenünk s a kísérő imákban a formát látnunk. Meglehet azonban, hogy ez a második kézfeltevés az elsővel egy liturgikus egészet alkot.
A püspök ezenkívül bort tartalmazó kelyhet s paténát kenyérrel is nyújt át a felszentelteknek. Ezt a szertartást azonban, mint az előzőkben már kifejtettük, lényegbevágónak nem tartjuk. Fontosságára azonban jellemző, hogy a szent Officium újabban (1899. jan. 11-én, illetőleg 1900. jan. 17-én) két esetben is elrendelte a szentelés feltételes megújítását, midőn egyik alkalommal a kehelyben nem volt bor, s a másik alkalommal a paténán nem volt ostya. Az is fontos, hogy az eszközök megérintése az áldozópapi rend felvevője részéről fizikai legyen, jóllehet a szent Officium újabban érvényesnek minősítette annak a felszentelését, aki csakis a paténát érintette meg az ostyával együtt. (1897. márc. 17-én.)
A püspökszentelésnél ugyancsak két kézfeltétel szerepel. Először a felszentelő s a két segédkező ráteszik kezüket a felszentelendőre és imádkoznak: Vedd a Szentlelket… Aztán ugyancsak imádság közben egyedül a felszentelő végzi a kézfeltevést. Minthogy az első, Szentlélekért könyörgő imádság Van Rossum megállapítása szerint csupán a XIV-ik század óta szerepel s a keleti egyházban ismeretlen, azért tehát a második kézfeltevést s az azt kísérő imát kell a püspökszentelés lényeges anyagának, illetőleg alakjának tekintenünk.