A történelem s tapasztalás nagyszerű példákkal szolgál arra nézve, hogy mire képes az Isten kegyelmével támogatott akarat.
Szent Ágostonnak szinte megrögzött szokása volt az esküdözés. Megtérése után azonban oly gyökeresen kiirtotta magából ezt a vétkes szokást, hogy ezt írhatta magáról: „Ki hallott most engem valamikor esküdözni? Pedig szokásommá vált nekem ez a bűn. Megtérésem percétől fogva azonban szüntelen küzdöttem ellene és e harcban az Úrhoz folyamodtam segítségért. És az Úr megadta segélyét s úgy megerősített engem, hogy most már nincs reám nézve könnyebb dolog, mint nem esküdözni. Intelek azért titeket kedveseim, hogy sohase mondjátok: „Ki tudná ezt vagy azt elhagyni?” Ugyanez a Szentatya nemcsak az esküdözés, hanem a testiség bűnének is rabja volt. De Isten kegyelmével ezt a szokást is megtörte. „Azt hittem – írja magáról – hogy e bűn nélkül el sem lehetek. Mert úgy véltem, hogy a megtartóztatás önerőnktől függ csupán és én nagyon is gyengének tartottam magamat. Én esztelen! Nem tudtam, hogy senki magát meg nem tartóztathatja, akit te, ó Uram! rá nem segítesz.
XII. Károly svéd király, aki Nagy Péter orosz cár felett Narwánál kivívott diadalával hadvezéri talentumát ugyancsak kimutatta, akaraterejét önmagával szemben is ki tudta fejteni.
Fiatal korában nagyon szerette a bort, amely olykor meg is ártott neki. Történt egy alkalommal, hogy ittas állapotban édesanyját durva szóval megbántotta. Másnap egyik barátja szemére hányta ezt a hozzá méltatlan cselekedetet. Mire a király palackbort s poharat hozatott, s ezzel édesanyja szobájába ment. „Édesanyám – szólt itt – én önt tegnap megsértettem.” Erre megtölté a poharat borral s kiitta azt e szavak kíséretében: „Ez volt az utolsó pohár”. 1700-ban történt. És a király tényleg hű maradt ígéretéhez 1718-ban bekövetkezett haláláig.
Nincs az a megrögzött hajlam, szokás, amely a szabad akarat királyi hatalmával dacolni tudna. „Az erős akarat előbb vagy utóbb, de diadalt arat.” És ha nehéz csatákat kell is az embernek a győzelemért vívnia, de a sikert Isten kegyelme mindig biztosítja.
Szent Pál maga panaszolja: „Más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével és engem rabbá tevőt a bűn törvénye alá, mely tagjaimban vagyon”. Küszködésében, vergődésében felsóhajt: „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből?” Panaszát azonban nem kétségbeeséssel, hanem bizakodással végzi s így felel magának: „Az Isten malasztja a mi Urunk Jézus Krisztus által”. (Róm 7,23–25)