De ha jobban bele akarunk hatolni Jézus Krisztus szándékaiba, melyekkel ezt a szent áldozatot elrendelte és amelyeket az Egyház, az ő Jegyese, az áldozat szertartásaiban és szavaiban kifejez, akkor mindezzel nem szabad megelégednünk. Ezzel az isteni áldozattal, mint az imént láttuk, tökéletes hódolatot mutathatunk be Istennek, kérhetjük, hogy teljesen felejtse el minden hibánkat, hozzá méltó hálát adhatunk és elnyerhetjük azt a világosságot és erőt, amire szükségünk van. De a léleknek mindezen magatartása és megnyilatkozása, ha még oly értékes is, csak az egyszerű szemlélő megnyilatkozása és magatartása, aki kegyelettel ugyan, de csak mintegy külsőleg van jelen a szent cselekményen.
Van bensőségesebb részvétel is és ezt kell iparkodnunk megvalósítani. Miben áll ez a részvétel? Abban, hogy a lehető legteljesebben azonosítjuk magunkat Jézus Krisztussal, a főpappal és áldozattal, hogy átalakuljunk benne. Lehetséges ez?
Említettük, hogy Jézus főpappá szentelése a megtestesülés pillanatában történt és hogy csak mint ember tudta magát felajánlani Istennek áldozatul. Hosszasan tárgyaltuk már ezt az igazságot és bárcsak sohase felejtenők el: az Ige megtestesülésekor misztikus egyesülés útján az egész emberiséget egybekapcsolta misztériumaival és személyével. Az emberiség arra hivatott, hogy egy misztikus testet alkosson, melynek Krisztus a feje, egy közösséget, melynek ő a vezetője és mi tagjai vagyunk. A tagok alapjában véve nem válhatnak el a fejtől és nem maradhatnak közömbösek működései iránt. Jézus legkiválóbb tette, mely összefoglalja egész életét és azt a legértékesebbé teszi, az ő áldozata. Ahogyan magára vette emberi természetünket, a bűnt kivéve, ugyanúgy élete legfőbb misztériumában is részesíteni akar bennünket. Kétségtelen, hogy test szerint nem voltunk jelen a Kálvárián, amikor feláldozta magát érettünk és helyettesített bennünket. De a trienti zsinat szerint azt akarta, hogy Egyházának és szolgáinak gondoskodása folytán örökké tartson áldozata és annak kimeríthetetlen ereje: „Hogy az Egyház papjai által látható jelek alatt feláldozza.”1
Igaz, hogy hivatalosan csak a papoknak van joguk bemutatni Jézus Krisztus testét és vérét, akik az egyházirend szentségével részesültek Krisztus papságában. – De ugyanígy, bár kisebb jogcímen, minden hívő bemutathatja a szent áldozatot. Keresztségünk által bizonyos módon valamennyien részesültünk Jézus papaságban, mert részesültünk Krisztus isteni életében, tulajdonságaiban és méltóságában is. Ő király: vele együtt mi is azok vagyunk. Ő pap, tehát mi is azok vagyunk. Halljuk, mit mond Szent Péter a megkeresztelteknek: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, szerzett nép vagytok.”2 Tehát a pappal együtt a hívek is bemutathatják a szent áldozatot.
Azok az imádságok, amelyekkel az Egyház ezt az isteni áldozatot kíséri, világosan megértetik, hogy bemutatása a jelenlevőkre is tartozik. – Lássuk, mit mond a pap a felajánlás után, amikor utoljára fordul a nép felé, mielőtt még a prefációt énekelné. „Imádkozzatok, testvérek, hogy az én áldozatom és a tiétek elfogadható legyen a mindenható Atyaisten előtt.” Azután a pap az átváltoztatást megelőző imádságban kéri Istent, hogy emlékezzék meg a jelenlevő hívekről, „akikért neked bemutatjuk vagy akik neked bemutatják ezt a dicsőítő áldozatot magukért és minden hozzátartozójukért”. Majd kiterjeszti kezét az áldozati tárgyak fölé és kéri Istent, hogy fogadja el, mint az oltár körül egyesült egész lelki család áldozatát: „Szolgáidnak tehát és egyszersmind egész családodnak ezt az áldozatát, kérünk, Urunk, fogadd megengesztelődötten”. Látjuk tehát, hogy a pappal és általa Jézus Krisztussal együtt a hívek mutatják be ezt az áldozatot: Krisztus a legfőbb pap, a pap az ő kiválasztott szolgája és végül a hívek, méltóságuknak megfelelően, részesülnek Krisztus szent papságában és összes cselekedeteiben.
„Figyeljetek: kövessétek a papot, aki a mi nevünkben cselekszik, helyettünk imádkozik. Emlékezzünk arra a régi szokásra, amikor mindenki felajánlotta a maga kenyerét és borát és maga vitte az égi áldozat anyagát. A szertartás megváltozott, a szellem ugyanaz maradt. Mi valamennyien bemutatjuk az áldozatot a pappal. Jóváhagyjuk mindazt, amit tesz, mindazt, amit mond… Mi áldozzuk fel… vele: mi áldozzuk fel Jézus Krisztust; ajánljuk fel önmagunkat is az egész földön elterjedt katolikus Anyaszentegyházzal.”3
De ebben még nem merül ki Krisztushoz való hasonlóságunk. Ő főpap, de áldozat is, és az szent Szíve vágya, hogy ebben a tulajdonságában is hasonlóképpen résztvegyünk. Lelkünk különösen ezáltal alakul át az életszentségben.
Vegyük fontolóra egy kissé az áldozat anyagát, a kenyeret és a bort, melyek Jézus Krisztus testévé és vérévé változnak. Az egyházatyák gyakran kiemelték e két áldozati tárgy szimbólumait. A kenyér az összezúzott és újra egyesített búzaszemekből alkotott egyetlen lényeg; a bor az összegyűjtött és kisajtolt szőlőszemekből csurgó egyetlen ital. Ez a híveknek Krisztussal és az összes híveknek egymással való egyesülését jelképezi.
A görög szertartás a keleti gondolkozásmód nagy szemléltető erejével fejezi ki, hogy a hívek egyesülnek Krisztussal az áldozatban. A pap a mise kezdetén egy kis aranylándzsával több részre osztja a kenyeret és külön imádsággal mindegyik rész szerepét megjelöli. Az egyes részecskék azokat a személyeket vagy a személyek azon csoportját jelképezik, akiknek a tiszteletére vagy akikért bemutatják az áldozatot. Az első töredék jelenti Krisztust, a második a megváltás munkatársát, Szűz Máriát, azután a többiek az apostolokat, a vértanúkat, a szüzeket, a nap szentjét, a győzedelmes Egyház egész seregét jelképezik. A többi rész a szenvedő és a küzdő Egyháznak: a pápának, a püspököknek, a jelenlevő híveknek van fenntartva. E szertartás befejezése után a pap a tányérkára teszi a töredékeket és felajánlja őket Istennek, mert csakhamar Jézus Krisztus testévé változnak. Ez a szertartás mutatja, milyen bensőségesen kell egyesülnünk Jézussal az ő áldozatában.
A latin liturgia szárazabb, de nem kevésbé kifejező. Itt is van egy szertartás, egyike a legrégibbeknek, melyet a pap súlyos bűn terhe alatt nem hagyhat el és amely mutatja, milyen elválaszthatatlanul kell egyesülnünk Krisztussal szent áldozatában. A pap a felajánláskor kevés vizet önt a kehelybe a borhoz. Mit jelent ez a szertartás? Megmagyarázza a kísérő imádság: „Isten, ki az emberi természet méltóságát csodálatos módon alkottad és még csodálatosabb módon megújítottad: add, hogy e víz és bor misztériuma által annak istenségében részesülhessünk, aki emberségünknek részesévé lenni méltóztatott: Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk: Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten, mindörökkön örökké.” Azután a pap felajánlja a kelyhet, hogy Isten fogadja el jóillatú áldozatul, in odorem suavitatis. E szerint tehát a víz és bor e keveredése által jelképezett misztérium először az istenség egyesülése az emberséggel Krisztusban; ebből a misztériumból következik azután egy másik, melyet ez az imádság szintén megjelöl: a mi egyesülésünk Krisztussal az ő áldozatában. A bor jelképezi Krisztust, a víz pedig a népet, mint már Szent János mondotta a Jelenések könyvében és a trienti zsinat is megerősítette: „A vizek… a népek.”4
Egyesülnünk kell Krisztussal az áldozatban, vele együtt fel kell ajánlanunk magunkat. Akkor ő magához emel, magával együtt feláldoz és Atyja elé visz bennünket, jóillatú áldozatként, in odorem suavitatis. De magunknak kell felajánlanunk önmagunkat. A hívek csak azért részesülnek a keresztség által Krisztus papságában, hogy „lelki áldozatokat mutassanak be, melyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által” – mondja Szent Péter.5 Annyira igaz ez, hogy az Egyház, aki az imént ajánlotta fel Istennek az áldozat anyagát, az átlényegülés pillanatát várva nem egy imádságában kiemeli, hogy áldozatunk egy isteni Vőlegénye áldozatával: „Szenteld meg, Urunk, kérünk, ezeket az adományokat és e jelképes áldozatnak felajánlását elfogadva, fogadj el minket is magadnak örök áldozati ajándékul.”6
De hogy így elfogadjon minket az Isten, szükséges, hogy önmagunk felajánlása egyesüljön Krisztus áldozatával, aki feláldozta magát a kereszten és ezt az áldozatot megújítja az oltáron. Az Úr Jézus minket helyettesített áldozatában, valamennyiünk helyére állott és ezért az a halálos csapás, mely őt megölte, vele együtt erkölcsileg minket is halálra sújtott: „Ha egy meghalt valamennyiért, akkor valamennyien meghaltak.”7 Mi azonban csak akkor halunk meg vele, ha egyesülünk az oltáron bemutatott áldozatával. És hogyan egyesülhetünk Krisztus Jézussal, az áldozattal? Ha az ő példájára egészen Isten akaratának teljesítésére szánjuk magunkat.
Isten teljesen szabadon rendelkezhetik a neki felajánlott áldozattal. Ebben a fontos magatartásban egészen át kell adnunk magunkat az Istennek, gyakorolnunk kell a lemondást és az önmegtagadást, el kell fogadnunk a szenvedéseket, a megpróbáltatásokat és a fájdalmakat mindennap, iránta való szeretetből, úgyhogy mi is elmondhassuk, mint Jézus Krisztus szenvedése kezdetén: „Hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és amint meghagyta nekem az Atya, úgy cselekszem.” Ezt jelenti a magunk feláldozása Jézussal. Amikor az örök Atyának bemutatjuk isteni Fiát és a szent áldozattal együtt magunkat is felajánljuk, ugyanolyan érzelmekkel, mint amilyenek Krisztus szent Szívét dobogtatták a kereszten: Atyja és testvéreink iránti erős szeretettel, a lelkek üdvösségének lángoló vágyával, az isteni akarat iránti teljes odaadással, különösen ha az nehéz vagy természetünkkel ellenkezik, akkor a legkedvesebb hódolatot mutatjuk be Istennek, amit csak kaphat tőlünk.
Ez a legbiztosabb eszköz arra is, hogy átalakuljunk Jézusban, különösen, ha a szentáldozásban egyesülünk vele. Ez a legtermékenyebb részesülés az oltár áldozatában, mert ha Krisztus látja, hogy egyesülünk vele, magával együtt minket is feláldoz, kedvesekké tesz Atyja előtt és kegyelmével egyre hasonlóbbakká tesz önmagához.
Ezt az igazságot fejezi ki az a titokzatos imádság, melyet az átváltoztatás után imádkozik a pap: „Esdve kérünk, mindenható Isten: parancsold meg, hogy ezt (az adományt) szent angyalod keze mennyei oltárodra vigye, isteni Fölséged színe elé: hogy ahányan csak résztveszünk ez oltár áldozatában és Fiadnak szentséges testét és vérét magunkhoz vesszük, elteljünk minden mennyei áldással és kegyelemmel.”
Az tehát a szentmisén való részvétel legkiválóbb módja, ha szemünkkel, lelkünkkel és szívünkkel követjük, ami az oltáron végbemegy, csatlakozunk az Egyház imádságaihoz, melyeket e szent pillanatban szolgáinak ajkára ad. Amikor így mélységes tisztelettel, élő hittel, lángoló szeretettel, bűneink őszinte megbánásával8 egyesülünk Krisztussal, az áldozat főpapjával és magával az áldozattal, akkor a bennünk élő Krisztus Szívébe zárja minden szándékunkat és mint tökéletes hódolatot, teljes elégtételt, bemutatja értünk Atyjának; hozzá méltó hálát ad neki és könyörgése mindenható. Mindezek a cselekedetek, amelyekkel az örök főpap megújítja az oltáron a Kálvária áldozatát, a mi cselekedeteink is lesznek.
Ugyanakkor, amikor mi Krisztus által minden tiszteletet és dicsőséget megadunk Istennek: a világosság és élet bőséges kegyelmei áradnak lelkünkbe és az egész Egyházba: „Bőséges gyümölcsökben részesülünk.”9 Valóban, minden szentmise magában rejti a keresztáldozat gyümölcseit. De élvezésükhöz szükséges, hogy lelkünk beleélje magát Krisztus azon érzelmeibe, melyekkel kész volt feláldozni magát a Kálvárián. Ha behatolunk Jézus Szívének érzelmeibe: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, mely Krisztus Jézusban is megvolt”,10 – az örök főpap magával visz minket a szentek szentjébe, az isteni Fölség trónusa elé, minden kegyelem, minden élet és minden boldogság forrásához.
Bárcsak megismernénk Isten ajándékát!…
1 Sess. XXII., cap. 1.
2 1Pt 2,9. Vö. Jel 1,5-6.: „Ki szeretett minket és megmosott bennünket bűneinktől a saját vére által és királysággá és papokká tett minket Istennek és Atyjának, övé a dicsőség és a hatalom örökkön örökké”.
3 Bossuet: Méditations sur l’Évangile, la Céne, 63e jour.
4 Jel 17,15 – Hac mixtione ipsius populi fidelis cum capite Christo unio repraesentatur. „E keveredés a hívő népnek a fejjel, Krisztussal való egyesülését jelképezi.” Concil Trid. Sess. XXII., cap. 7.
5 1Pt 2,5
6 Pünkösdhétfő miséjéből. Ugyanez a csendes imádság megvan Szentháromság ünnepének a miséjében is.
7 2Kor 5,14
8 Docet sancta synodus… per istud sacrificium fieri, ut si cum vero, corde et recta fide, cum metu et reverentia, contriti ac paenitentes, ad Deum accedamus, misericordiam consequamur et gratiam inveniamus in auxilio opportuno. „Azt tanítja a szent zsinat,… hogy ezen áldozat által, ha igaz szívvel és igaz hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmes és bűnbánó lélekkel járulunk az Istenhez, irgalmasságot nyerünk és kegyelmet találunk alkalmas időben való segítségre.” Concil. Trid. Sess. XXII., cap. 2.
9 Uo.
10 Fil 2,5