Május 9.Csütörtök, URUNK MENNYBEMENETELE

Urunk mennybemenetelének ünnepe Ascensio Domini

Áldozócsütörtök, áldozónap, – húsvét után a 40. nap, ekkor ünnepli a kereszténység a feltámadt Jézus Krisztus mennybemenetelét.

Negyven nappal Húsvét után, Áldozócsütörtökön, Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Az apostolok és az Újszövetség tanúsága szerint ezen a napon a feltámadt Jézus evilági megjelenései megszűntek, és mintegy utolsó találkozásképpen elbúcsúzott tőlük, küldetést bízott rájuk, megígérte, hogy elküldi a Szentlelket, majd felemelkedett a mennybe.

„…Jézus feltámadása után többször megjelent apostolainak, hogy Isten végtelen szeretetét hozza közéjük és megerősítse őket hitükben.

Jézus az apostolokat az Olajfák-hegyére hívta:

Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” – búcsúzott tanítványaitól, megáldotta őket, és felvétetett a mennybe.

Az apostolok Jézus szavai szerint cselekedtek, így az elkövetkezendő napokat imádságban töltötték a Szentlélek eljövetére várva.

Jézus többször beszélt apostolainak arról, hogy az Isten Fiát halálra ítélik, meghal, harmadnapon feltámad, és a Szentlélek erősíti meg hitükben tanítványait.

Az apostolok hittel és bizalommal várták Pünkösd ünnepét…”

Az apostolok küldetése: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.

Az ősegyház a IV. századig a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor ünnepelte Urunk mennybemenetelét. (Ascensio Domini )

Később a Szentírásból ismert, a húsvét utáni 40. napra került.

A XII. századtól kezdett elterjedni az ünnephez kapcsolódó körmenet szokása.

1918-ig a húsvéti szentáldozás határnapja volt a hazai római katolikus és görögkatolikus egyház hívei körében ; ebből ered az egyedülálló, magyar név: „Áldozócsütörtök”

Ilyenkor tartják az elsőáldozók beavatását is , vagyis az eucharisztiában való első részesülés ünneplését! Az Egyház tehát a Húsvét utáni negyvenedik napon ünnepli e szent misztériumot. Húsvét 7. vasárnapjával és a rákövetkező héttel befejeződik a húsvéti ünnepkör, amely pünkösdig tart.

Ezekben a hetekben az Egyház Jézus Krisztus kereszthaláláról, feltámadásáról, végül dicsőséges mennybemeneteléről emlékezik, emlékezett.

Jézus valójában húsvétkor már a testében is megdicsőülve átment az Atyához, az új isteni létrendbe, nem tért vissza már testben ebbe az életbe.

Negyven napon át azonban jelenéseivel, csodatételeivel, leereszkedéseivel megjelent az apostoloknak, hogy megerősítse őket hitükben, (apostolokkal eszik, Tamásnak megmutatja oldalsebét…) megmagyarázza nekik az ószövetségi Írásokat, a róla szóló jövendöléseket.

Amint Jézus e világra való születését kellőképpen megünnepeljük, azonképpen a halálát, feltámadását és eltávozását is ünnepeljük, bár ez egy kicsit elhalványul az előbbiekhez képest, — talán a Pünkösd közelsége miatt. Az ősök kulturális örökségét meg kell becsülni , illetőleg gondoskodni kell a továbbadásáról. Mindehhez elengedhetetlen az ünnepek megtartása, hiszen ünnepelve lehet elérni, hogy az öntudat megmaradhasson, a hagyományokhoz való ragaszkodás pedig az összetartozás, az egység érzését erősíti!

Egy régi közmondás szerint: „aki az ünnepeket nem kellőképpen tartja meg , az nem képes a hétköznapok értékeit sem megbecsülni!”

Az evangéliumi igerészek és az Apostolok cselekedetei vonatkozó része ugyan egyazon időszakot ölel át, mégsem egyetlen eseményt.

Lukács evangélista az Apostolok Cselekedetei elején, ahol folytatja Jézus üdvözítő művének hatástörténetét, hosszabban, szemléletesebben írta le az Olajfák hegyi mennybemenetelt.

Mindezek a feltámadást követő 40 napon belül történnek, míg Jézus mennybemenetele be nem következik.

Jézus még egyszer elmagyarázza tanítványainak azokat a tartalmakat a tanításából, melyek legfőképpen a Messiás szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról szólnak. Jézus felkészíti a tanítványokat a Szentlélek befogadására, ezért felszólítja őket, hogy amíg ez meg nem történik, ne hagyják el a várost.

Az Apostolok Cselekedetei szerint Jézus negyven napon át többszöri megjelenésével bizonyította feltámadását.

Előbb küldetést ad apostolainak, hogy az elküldendő Szentlélek – a Vígasztaló – erejében hirdessék az egész világon az örömhírt.

Majd a negyvenedik napon megparancsolta apostolainak, hogy ne távozzanak Jeruzsálemből, míg – „néhány nap múlva” – meg nem kapják a Szentlélek ajándékát.

Ennek oka nem az, hogy a Szentlélek csak Jeruzsálemben töltheti be őket, hiszen a szél is ott fúj, ahol akar, hanem, hogy az apostolok cselekedeteiket ne a maguk erejéből vigyék végbe, hanem a Szentlélek vezetésével, erejével.

E szavak után szemük láttára felemelkedett, mígnem felhő takarta el Őt a szemük elől.

Miközben merően nézték miként száll az égbe, egyszerre csak „két fehér ruhás férfi termett mellettük” (két angyal), akik megmagyarázták a tényeket:

Erre pedig a Szentlélektől való teljes betöltekezés által válnak alkalmassá.

Jézus párhuzamot vont János általi vízzel való keresztelés és a Szentlélekkel történő keresztség között. János a vízzel való megtisztítással a bűnbánat keresztségét adta, a bűntől való megtisztulást segítette, de a Szentlélek az örök tüzet, az Isten Igéjével való betöltekezést, eggyé válást szimbolizálja.

Ehhez már teljes odaadottság szükséges. A tanítványoknak is képessé kellett válniuk a Szentlélek befogadására. Erre kellett várakozniuk az apostoloknak.

Az apostolok még mindig nem értik Jézus messiási küldetését.

Az Apostolok Cselekedetei leírása szerint, most is azt kérdezik tőle, hogy:

most állítod helyre Izraelt”?

Még mindig földi értelemben gondolkodnak, de Jézus nem rója fel nekik értetlenségüket, hogy hiába tanította őket több mint 3 éven át; csupán annyit jegyez meg, hogy nem az ő dolguk érteni, hogy minek mikor van itt az ideje. Ezt csak az Atya tudja, ám az apostolok majd a rájuk szálló Szentlélek hatására Jézus tanúi lesznek nemcsak Jeruzsálemben, hanem az egész földön.

Az Atya saját tetszése szerint határozta meg a megfelelő időpontot, nem rátok tartozik ennek ismerete.De mikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam Jeruzsálemben, meg egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig. E szavak után szemük láttára fölemelkedett és felhő takarta el őt szemük elől.” (Apcsel.1;7-9)

Megbízta őket arra a küldetésre, melyet majd a Szentlélekkel való betöltekezés után be kell teljesíteniük. Az apostolok miután eltelnek majd a Szentlélekkel, hirdetik majd az Evangéliumot, ördögöt űznek, betegeket gyógyítanak, ha mérget isznak, nem árt nekik, és kígyót vehetnek a kezükbe. Utóbbiak mind fizikai, mind szellemi értelemben is felfoghatóak.

Márk ugyan nem említi, hogy mindezeket a Szentlélekkel történő betöltekezés után cselekszik meg, de amíg ez meg nem történik, nem is lennének képesek mindezeket véghezvinni. Nem is indultak el addig az apostolok a küldetésükre.

Jézus 40 napig velük volt, az azt követő hátralévő pár napot pedig várakozással töltötték.

Szintén ez alatt a 40 nap alatt mondta Jézus az apostoloknak feladatukként, hogy hirdessék a világnak az örömhírt, és aki hisz és megkeresztelkedik az üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik. Tehát, aki hisz és megkeresztelkedik, és nem fordítva! Mint ahogy nem az kárhozik el, aki nem keresztelkedik meg, hanem, aki nem hisz. Vagyis fontosabb a hit.

A hit által kell az emberben megszületnie annak a vágynak, hogy megkeresztelkedjék.

Tehát, nem a keresztség által születik meg a hit, hanem a hit által születik meg a keresztség az emberben, ami egy olyan spirituális esemény, amely végül az ember és Isten kapcsolatára helyezi rá a pecsétet.

Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. – mondja Jézus, Máté evangéliumában.

Nevére és nem a nevében!Ez nagyon fontos különbség, ugyanis a kettő nem ugyanazt jelenti.

A katolikus jegyzet nagyon pontosan meghatározza ezt:

Valakinek a nevére keresztelni nem azonos a valakinek a nevében való kereszteléssel!

Ez utóbbi azt fejezi ki, hogy valakinek a tekintélyével hajtom végre a keresztelést, míg az előbbi azt jelenti, hogy valakinek szentelek valakit. A keresztség által a Szentháromság tulajdona és védettje lesz a megkeresztelt, vagyis az Isten a nevére veszi a keresztséget vállaló gyermekét.

Jézus mennybe megy:

Ezután vitte el Jézus az apostolokat Lukács szerint Betánia közelébe, ahol megáldotta őket, majd a mennybe emelkedett. Az Apostolok Cselekedetei beszámol két angyal megjelenéséről Jézus mennybemenetele után, és Krisztus második eljöveteléről szólnak. Jézus ugyan, már ekkor, a mennybemenetele előtt az apostolokra árasztotta Szentlelkét, de az igazi betöltekezés még csak ezek után, 10 nap múlva következett be számukra.

Ha figyelmesen hallgattuk az első olvasmányt, amit az Apostolok Cselekedeteiből vettünk, és ha ismerős előttünk Szent Lukács evangéliuma, akkor megállapíthatjuk, hogy Lukács a Jézusról szóló örömhírt, evangéliumát azzal fejezi be, amivel az Egyházról szóló írását, az Apostolok Cselekedeteit kezdi (hisz mindkét könyvnek ő az írója): vagyis Jézus mennybemenetelével.

Igen, a Jézusról szóló írás éppen azért az egyetlen igazi örömhír az emberiség számára, mert Jézus a mennyből, az Atyától jött közénk a földre, és emberségünket az Atyához vitte, miközben isteni személyével mindig is az Atyánál volt.

A Szentlélek alkotta meg Mária méhében az örök Ige testét, és a Szentlélek dicsőítette meg ugyanezt a testet, vagyis feltámasztotta, és felmagasztalta az Atya jobbjára.

Szent Lukács két könyve abban is megegyezik, hogy mindkettő a Szentlélek elküldésével kezdődik.

Amint Krisztus földi teste a Szentlélektől fogantatott Mária szíve alatt, úgy Titokzatos Teste, az Egyház is a Szentlélektől fogantatott Pünkösd napján, és benne teljesedik ki az utolsó napon.

Ebből azonban az is következik, hogy az Egyház is oda fog fölemelkedni, ahol már a Fő, Krisztus van emberi természetével: a mennybe, az Atya jobbjára.

Ahová eljutott a Fő dicsőségben, oda kapott meghívást az egész test reménységben. Jézus mennybemenetele a reménynek az ünnepe. A feltámadott megvigasztalja a tanítványokat, megerősíti őket, feladatot ad nekik, és megmutatja a célt, ahová vele együtt eljuthatnak. Az apostolok reménye a mi reményünk is, az apostolok küldetése, a mi küldetésünk is.”

Ahhoz, hogy jobban megérthessük Krisztus mennybemenetelének lényegét, gondolnunk kell arra, ami ennek ellenpólusa, arra, amit a Hiszekegyben így fogalmazunk meg:

Szálla alá poklokra”.

Jézusnak a nagyszombati poklokra szállása és a föltámadása utáni negyvenedik napon történt mennybemenetele az egyetlen üdvösségtörténeti eseménynek a két szélső, legtávolabb eső pontja. Van a halálban valami, ami nem is halál – valójában ettől félünk: a bűnbe esett ember magánya, életének értelmetlensége, egyfajta élőhalott állapot, ami Krisztus halála előtt se a mennyországhoz, se a pokolhoz nem tartozott, hiszen mindkettő még zárva volt, ezt nevezték az alvilágnak.

Ide szállt le a jó Pásztor, beteljesítve a zsoltáros szavait:

Ha leszállnék az alvilágba, jelen vagy ott is”(vö. 138. zsoltár)

Így aztán nincs többé az emberi életnek olyan helyzete, amelyben az Isten jelen ne lenne. Nem csak a földi élet poklaiban, hanem a halál utáni sötétségben, a magányban is velünk van.

Amikor Krisztus alászáll az alvilágba, azért teszi, hogy kiemelje a bűnös embert léte értelmetlenségéből. Oda ment tehát Krisztus, ahová a bűnös ember zuhant. Ez nem a megsemmisülés, annál is mélyebb, annál is rosszabb, fájdalmasabb. Ez az értelmetlen lét, az örökre magára maradt ember létezése.

Ezek után lett Krisztus, a valóságos Isten és valóságos ember, a mi égbe vezető ajtónk, az Atyához vezető utunk, és a mi üdvösségünk, – vagy, ahogy Ő maga mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6)

A mai napon, Áldozócsütörtök ünnepén a nagyszombati alászállásnak az ellentétére tekintünk, vagyis Krisztus mennybemenetelére.

Ezt a Hiszekegy így fogalmazza meg:

Fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján”.

E kijelentés nem Jézus Krisztus isteni személyére vonatkozik, hiszen a második isteni személy mindig is a mennybe volt, hanem emberi testére és lelkére.

Erre mondja Szent János apostol:

senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia” (Jn.3,13).

A mennybemenetel tudomására adja az emberiségnek azt a titkot, hogy a mi testünknek is lesz örökké-valósított formája, hogy Isten felveszi emberségünket az Ő dicsőségébe, sőt a megdicsőülés valamiképpen kiterjed a világmindenségre is.

Mindez annak köszönhető, hogy a második isteni személy egykor emberi testet, emberi természetet vett magára. De teste, amit értünk vett föl, nem jelmez, nem népviselet, amit azért öltött magára, hogy ismerőseinek bemutassa, hanem ezáltal velünk egylényegű lett, amint istenségében egylényegű Atyjával. – Vagyis örökre ember is lett.

Tehát nem a műkedvelő átmeneti rajongásának szintjén ember, hanem az isteni szeretet valóságában, amely végleges, örökkévaló és soha le nem törölhető bélyeggel jelöl meg mindent, amit magáévá tesz.

Tehát a második isteni személy nemcsak emberré lett, hanem ember is marad egy örökkévalóságon át. Ez azt jelenti, hogy az Úristennek van feltámadott arca, van feltámadott szíve, teste. Mindez nem az Atyaistenért történt, Őérte Krisztus Isten maradt, hanem „érettünk, a mi üdvösségünkért” testesült meg, lett emberré, hogy „emberarcú” örökkévalóságunk legyen.

Krisztus mindent magával vihetett a mennybe, mert nem volt egyetlen érzése, gondolata, szándéka sem, amely az Atyáéval ellenkezett volna. Minket is magával vihet, akiknek üdvösségéért leszállott a mennyből, akiket szent vérével megmosott a bűntől, és kiváltott a halál fogságából. Magával vihette Galilea tájait, mert az Atya szeretetében látta. Semmit sem látott nélküle, tőle függetlenül. Amikor a Kísértő lélekben fölvitte őt egy magas hegyre, és megmutatta neki a világ minden országát és gazdagságát, — mivel mindezt az Atya iránti szerelem fényében nézte,– az egészet magával vihette.

Most már az emberen múlik, mit választ: – akar-e vele a mennybe emelkedni?

Ha igen, akkor úgy kell élnie, hogy élete: emberi kapcsolatai, döntései, szavai, cselekedetei örökké-valósíthatók legyenek.

Vigyázzunk, mert a legédesebb és legbensőségesebb emberi szeretet sem menthető át az örökkévalóságba, ha az Isten törvényein, vagyis az ő szeretetén, az egyetlen igazi és örök valóságon kívül volt.

Lukács evangéliuma végén röviden leírja Jézus mennybemenetelét, ahol Jézus búcsúbeszédében azt mondja:

Meg volt tehát írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnapon halottaiból föl kell támadnia. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni, Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. Ti tanúi vagytok ezeknek! Én pedig elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát”!

A Szentlélek majd megnyitja elméjüket, hogy megértsék az Írásokat.

Csakugyan pünkösdkor minden világos lesz az apostolok számára, ahogy Péter beszédeiből is látjuk…

A mennybemenetel itt és most történik velünk, amikor nap, mint nap elvetünk mindent, ami összeegyeztethetetlen Krisztus törvényével, tanításával, szeretetével, és vállalunk mindent, amit szeretete megkíván tőlünk, ami Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálja.

Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek… Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja.Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”(Jn.14;1-2, 27)