A keresztelést követő szertartások

a) A pap az újjászületés fürdőjében lemosott gyermek feje tetejét kereszt alakban krizmával keni meg. „A mindenható Isten – szól közben –, ki téged a vízből s Szentlélekből újjászült s neked minden bűneidet megbocsátá, kenjen meg téged az üdvösség krizmájával az örök életre Krisztus Jézusban. Amen. Béke veled.”

Ez a krizmával való kenés azoknak az ősi időknek emléke, midőn még rendszerint a püspök keresztelt s nyomban aztán a megkereszteltet a bérmálás szentségében is részesíté. Ma már csak hatásos jelképe ez annak a királyi papságnak, melyre az új keresztény fel van avatva s figyelmeztetés, hogy miként a krizmát a beléje kevert balzsam illatossá teszi, úgy egyedül a keresztény erény s életszentség az, mely Isten Lelkét gyönyörködteti.

b) A keresztségi fehér öltöny. Hajdan a megkereszteltekre, amint a baptizterion medencéjéből kiléptek, fehér öltönyt adtak, amelyet ők a keresztségben visszanyert ártatlanság jeléül egészen fehérvasárnapig hordottak. „Fehér köntöst öltöttél magadra – mondja Szent Ambrus – annak jeléül, hogy kivetkőztél a bűn burkából s az ártatlanság tiszta öltönyét vetted magadra.”

Nagy Konstantin császárról olvassuk, hogy élete végén Nicomedia városában megkeresztelkedvén, ragyogó fehér köntöst vett fel s többé fejedelmi bíboráról tudni sem akart. Ennek a régi, mély értelmű szokásnak emléke az a szertartás, midőn a pap a megkeresztelt, illetőleg az őt képviselő keresztszülő kezébe fehér ruhácskát ad, mondván: „Vedd e fehér ruhát s vidd azt szeplőtelenül Krisztus bírói széke elé az örök életre. Amen”.

A vandalok által támasztott egyházüldözések alkalmával bizonyos Elpidoforus nevű aposztata keresztény volt megbízva, hogy hajdani hitsorsosait a lehető legkegyetlenebb módon üldözze, zaklassa. Egy alkalommal tulajdon keresztapja, Muritta diakónus került ítélőszéke elé. Ez hirtelen fehér öltönyt vont elő ruhája alól s így szólott: „Ez a fehér ruha, ez a keresztségi öltöny lesz, Elpidoforus, a te vádlód, ha majd az isteni Bíró az ő dicsőségében eljövend. Íme gondosan megőriztem azt, jeléül a te vesztednek s kárhozatodnak. Ez az öltöny volt rajtad, ártatlanon, mikor a keresztvízből kiléptél, ez lesz vádlód s kárhozatod, midőn majd a pokol tüze vesz téged körül. Te ugyanis mint ruhát vetted magadra a kárhozatot, mikor meggyaláztad s elprédáltad a keresztségi s hit-malasztot”.

c) Végezetül égő gyertyát nyújt át a pap a megkereszteltet képviselő lelki szülőinek kezébe. Emlékeztetés ez az Úrnak a tíz szűzről mondott gyönyörű példabeszédére. A léleknek a megszentelő malaszt soha ki nem aluvó mécsesével kell várnia az isteni Vőlegényt, de egyben figyelmeztetés is az Úr szavára: „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket s dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon”. (Mt 5,16)

d) Búcsúzóul az őskeresztény üdvözlettel: „Menj békével s az Úr legyen veled” – bocsátja az Egyház az élet nagy útjára legújabb hívét, szeretett gyermekét.