A vágy- és vérkeresztség

A vágykeresztség nem egyéb, mint a tökéletes istenszeretet avagy az ezzel szinte azonos s egyértékű tökéletes bánat. Mind a kettő ugyanis lényegénél fogva már magában foglalja a hő vágyat Istenhez simulni, az Ő kedves, szent akaratát mindenben mérvadónak tekinteni s így – nagyon természetesen – a keresztséget is felvenni, amint az lehetségessé válik.

Ily vágykeresztségben részesült II. Valentinián császár, ki mint katékumén, hitújonc, már készült a keresztségre, midőn egyik hadjáratában orgyilkos halálra sebzé. Nyomban futárt menesztett Szent Ambrusért, hogy Milánóból hozzá, Viennebe jöjjön s őt megkeresztelje. A szent püspök azonban – sajnos – a császárnak csupán ravatalához érkezett meg. A felette tartott gyászbeszédben többek közt ezeket az emlékezetes szavakat monda: „Hallom, szomorkodtok miatta, hogy a keresztségben nem részesülhetett. Ámde nem vágyódott‑e utána? Hiszen azért hivatott engem. Nem kapta volna‑e meg azt a malasztot, mely után annyira kívánkozott? Bizonnyal igen. Ha ugyanis a vértanúkat kiontott vérük kereszteli meg, úgy Valentiniánt az ő jámborsága, az ő vágyódása, az ő akarata keresztelte meg”.

A vérkeresztség, vagyis a vértanúság pedig a halálos kínoknak ellenállás nélküli türelmes elviselése Jézus Krisztusért.

A kereszténységnek az a közhite, hogy a vízkeresztséget szükség esetén a vérkeresztség, vagyis a vértanúság is pótolhatja, magának az Üdvözítőnek szavain s ígéretén alapszik. Hiszen már az általa hirdetett nyolc boldogságnak egyike: „Boldogok, kik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék mennyeknek országa”. (Mt 5,10) Máskor ismét kijelenti: „Aki életét elveszti énérettem, megtartja azt”. (Lk 9,24) Ez amúgy is alig fog megesni a tökéletes szeretet, szóval a vágykeresztség nélkül, mert – amint ugyanő mondja: – „Nagyobb szeretete senkinek sincs ennél, mintha valaki az ő életét adja barátjáért”. (Jn 15,13) Ezt a tant megerősíti az Egyház gyakorlata is, amely a meg nem keresztelt vértanúkat csakoly tiszteletben részesíti, mint a megkeresztelteket.

Bizonyság erre az Aprószentek ünneplése, kik – bár öntudatlanul – Heródes király Krisztus-gyűlöletének estek áldozatul.

Emerenciánát, Szent Ágnes (†304) tejtestvérét is az Egyház szent vértanú szüzei közé sorozza, akit még a szent keresztség felvétele előtt méltatott Isten a vértanúság koronájára. Éppen midőn Ágnes sírján buzgón imádkozék, a pogányok Krisztus hitéért megkövezték.