Gondolatok és kívánságok
Loyola Szent Ignác világhírű „Lelkigyakorlataiban” bizonyára Istentől sugallt tudással s bölcsességgel oktat ki arra, miképp kell a bennünk jelentkező gondolatokat elbírálnunk s hogyan viselkedjünk velük szemben.
Először is reámutat arra a nagyon megfontolandó igazságra, hogy bennünk a gondolatok három forrásból eredhetnek: mi magunk szabadakarattal gondolhatjuk azokat, de jöhetnek kívülről is, ti. a jó vagy gonosz szellem sugalmából. Vegyük most már sorra mind a háromfajta gondolatot.
A mi magunk támasztotta gondolatok lehetnek jók vagy rosszak. Ha jók, akkor érdemünk van általuk Isten előtt. Ha rosszak, akkor ismét három eset lehetséges. Ha az a rosszra, illetlenre való gondolás szükséges, mint pl. az orvosnak vagy lelkiatyának, ki erkölcstani tanulmányait végzi vagy a bűnöst kikérdi, akkor bűntelen, sőt érdemhozó Isten előtt.
Ha a helytelen gondolat szükségtelen, csupán kíváncsiságból, hanyagságból vagy aggályosságból foglalkozunk vele, akkor rendesen bocsánatosan vétkezünk.
Végül ha a gondolathoz bűnös gyönyör járul, ez az egyébként szükséges vagy hasznos gondolatot is halálos bűnné változtatja.
A külső forrásból, tehát Istentől vagy jó angyaltól eredő jó sugalmakról ehelyütt nincs sok mondanivalónk. Érdemeket gyűjtünk, ha azokat elfogadjuk s velük közreműködünk s helytelenül cselekszünk, ha azokat elhanyagoljuk.
A kívülről eredő, tehát gonosz lélektől sugallt rossz gondolatoknál ismét több eshetőséget kell megkülönböztetnünk.
Először lehetnek azok érdemhozók. Minő vigaszos gondolat! Mi a leggonoszabb gondolatokból dús érdemeket gyűjthetünk. És kétségtelen, hogy a jó Isten csupán ezen okból engedi meg, hogy a gonosz lélek reánk hasson s minket zaklasson. A Szentlélek boldognak hirdeti azokat, kik különböző kísértésekbe esnek, mert ez ad alkalmat a türelemre, ebből fejlődik a tökéletesség. (Vö. Jak 1,2.3) Érdemet merítünk tehát a rossz gondolatokból, ha azoknak nyomban ellenszegülünk.
Valóban, minő esztelen s veszélyes a kísértővel szóba állani, vitatkozni! Ősanyánk, Éva is megadta ennek az árát.
De még nagyobb az érdemünk, ha a kísértés makacskodik, újabb és újabb rohamot intéz ellenünk, de mi kitartunk s állhatatosan visszautasítjuk támadását. És ez nagyon gyakori eset. Adjunk érte hálát az Úrnak, „ki heves csatát küld, hogy győzzünk”. Nem szabad tehát fejünket vesztenünk. Maradjunk bátrak és hívek. Nekünk szól az isteni ígéret: „Vele vagyok a szorongatásban, megmentem és megdicsőítem őt”. (Zsolt 90,15)
A másik eshetőség a kívülről jövő rossz gondolatoknál az, hogy az ember – Szent Ignác kifejezése szerint – „ügyel reájuk, kissé időzik mellettük, sőt bizonyos gyönyört is merít belőlük, vagy azok elűzésében némi hanyagságot tanúsít”. Ilyenkor bocsánatosan vétünk.
Nagyon világos, hogy a szent ehelyütt nem beszél teljes beleegyezésről, mint arról némelyek vádolták, hanem egyszerűen s híven jellemzi a gyarló emberi természetnek azt az ingadozását, midőn a csábnak ugyan teljesen nem enged, de azt egész eréllyel vissza sem utasítja.
Végül az utolsó eshetőség az, hogy a gondolat ébresztette bűnös gyönyörbe beleegyezünk s ilyenkor súlyos bűnt követünk el.
Jegyzet. Nem lesz haszon nélkül részekre bontva mozzanatról-mozzanatra megfigyelnünk, ami kísértés idején – lehet, hogy rövid pillanatok alatt – bennünk végbemenni szokott. Testi vagy lelki szemeink előtt felmerül a csáb, mely érzéki természetünket vonzza, ingerli. Ez az első mozzanat. Erre következik a második: érzéki vágyó tehetségünk feléje hajlik, mint a vas a mágnes felé. Minthogy pedig bennünk az összes erők s tehetségek egy embert alkotnak, a szoros kapcsolatnál fogva az akarat is szeretne az érzéki vágy pártjára állni s vonzalmát követni – s már-már utána indul; és ez a harmadik mozzanat. Erre aztán az értelem – és ez a negyedik mozzanat – feleszmél s kutatja, hogy a bennünk támadt mozgalom jóra vagy rosszra irányul‑e s csakhamar belátja, hogy itt Isten törvényének megtartásáról vagy megszegéséről van szó. Most érkezett el a döntő pillanat. Ha az akarat – miután az értelem őt felelősségére imigyen figyelmeztette – ennek ellenére is a rossz pártjára áll, annak enged, az után indul, akkor bekövetkezett az utolsó – ötödik – mozzanat, a beleegyezés, a bűn, melyet nem ritkán a külső cselekedet is követni szokott. Sok nyugtalanság s zavar oka, hogy sokan már az első három mozzanatban is vétket látnak, holott az csak az értelem ébredése után – mely olykor gyorsan, olykor csak lassabban történik – a beleegyezés által megyen végbe.
A kívánság az akaratnak hajlama, törekvése valamire, ami legalább bizonyos szempontból jónak, kellemesnek látszik. Ha már most ez a hajlam, törekvés tilos dologra irányul s az ember nem küzd ellene, nem igyekszik azt magában elfojtani, akkor a kívánság bűnös és pedig a megkívánt dolog természete szerint. Amit az ember ugyanis öntudatosan, szándékosan megkíván, annak elkövetésére már mintegy belsőleg vállalkozott s így a felelősséget Isten előtt máris magára vonta, akárcsak a dolgot elkövette volna.
Innen van, hogy míg a bűnös gondolatoknál s gerjedelmeknél, melyek kifelé nem törtetnek, a szentgyónásban a körülményeket (mi indította? mire vonatkoztak?) nem kell megemlítenünk, addig a bűnös kívánságoknál azt is meg kell mondanunk, amit tenni kívántunk, nevezetesen be kell vallani, hogy a kívánság házasságtörésre, vérfertőzésre vagy szentségtörésre stb. irányult‑e.
Még az ún. feltételes vágyak is (pl. megtenném, ha házas volnék …) rendszerint halálos bűnök, mert a súlyos vétek mérgét, a gyönyört máris – úgyszólván mindig – magukba zárják. Ugyanezért a kétféle vágyat a tisztaság dolgában nem szoktuk megkülönböztetni.
