a) Megragadja a lelkemet a gondolat, hogy megszomoríthatjuk őt. Ha megszomoríthatjuk, akkor hát szeret, törődik velünk. S valóban, mily mélyek megszomorodásai! Első a pokol, az ő „elbúsult haragja”; második a halál, mely a szép életre akarata ellenére szállt; harmadik a bűn, mert a „fegyelem Szentlelke elriasztatik az érkező hamisságtól” (Bölcs. 1,4). Ha őt megszomorítjuk, akkor voltakép magunk szomorodunk el; elvesznek lassanként igazi örömeink, melyek az Istennel telt lelkekben fakadnak; érzékünk, hajlamaink földízűek lesznek. Lélek, szellem, kegyelem átlátszó ködképekké válnak, s kiverődnek rajtunk az unalom s az öregség vonásai; meghasonlunk. Isten ments; szolgáljunk az Úrnak „in laetitia”.
b) „A lelket el ne oltsátok” (I. Tess. 5,19). A Szentlélek tűzláng, de a tüzet is ki lehet oltani; ki lehet ölni a lelket. A bocsánatos vétkek gyakori s könnyelmű elkövetése ki-kioltja a bensőség s ragaszkodás érzetét, lehűti ezt a finom, kényes lelket; „res delicata Spiritus”. Nem csoda, ha a könnyelmű lélek, mely kis bűnökkel nem törődik, halálos bűnbe is esik. Azért vigyázok s minden készakaratos Isten-megbántást kerülök; kényesnek kell lennem életemre.
c) El ne riasszátok a lelket… alacsony, nemtelen viselkedéstek által. Átérzem, hogy a Szentlélek figyelmet, készséget, előzékenységet érdemel, s nekem mindig az előkelő érzés e magaslatán kell állnom. A lélek is eldurvulhat, elvesztheti az érintetlenség méltóságát s a korrektség szépségét, s a Lélek indításait alig érzi meg. Ime, érzékenységem által a Szentlélek organuma lehetek, s ő bennem lakik; eszköze lehetek, s ő általam dolgozik; de lehetek tört lant s eliszaposodott lagúna is. Figyelek tehát a Szentlélek indításaira s sugallataira!
