„Szeplőtelen áldozatul * önként felajánlottad magad annak, * aki éretted a Szűztől születni készül, * bölcs Bonifác, megkoszorúzott Szent vértanú!” (Konták)
Szent Bonifác vértanú (303.) szenvedése, aki Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált, és Rómában, a Latinnak nevezett út mentén temették el.
Bonifc jólelkű, irgalmas ember volt, de gyönge. Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Bár ő és úrnője szenvedélyeik fogságában éltek, sokra becsülték a keresztény vértanúk küzdelmét, és jó szívvel voltak az idegenek és a szegények iránt.
Egy alkalommal így szólt Aglaia Bonifáchoz: „Menj el a keresztények szenvedéshelyére, és hozz a vesztőhelyről szent ereklyét. Bonifác így válaszolt: „Ha az én testem ereklyéit hozzák el neked, az jó lesz-e?” Aglaia így válaszolt: „Hogy merészelsz ilyen szent dolgokkal gúnyolódni? Itt lenne az idő a bűnbánattartásra, hiszen éppen a vértanúk magatartása figyelmeztet a bűnös élet elhagyására.”
Így történt, hogy Bonifác magába szállva, néhány szolgával elindult, hogy felkeresse a börtönben a keresztényeket.
Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak, a negyediknek levágták a kezét, az ötödiknek karót döftek a nyakába és annál fogva emelték a magasba. A gonosz pribék ily különféle gyötrelmeket eszelt ki vértanúságukra.
Megölt keresztények után kutatva szent ereklyékre bukkant, és azok illetése nyomán olyan hitre ébredt, hogy bátran kiállt a katonák elé, kárhoztatva kegyetlenségüket és a szentek iránti közömbösségüket. Figyelmeztette őket életük rövidségére és a fenyegető ítéletre.
Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett:
„Nagy a szent vértanúk Istene!”
Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt:
„Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”
Odanézett ekkor Simplicius bíró, székéhez vezettette Bonifácot, és megkérdezte, hogy kicsoda. „Keresztény vagyok – válaszolta –, Bonifác a nevem.”
Feldühödött a bíró, felakasztatta, és testét addig szaggattatta vaskarmokkal, mígnem előtűntek csontjai; ezután hegyes nádakat szúrtak körmei alá.
Istennek szent vértanúja az égre tekintve derűsen viselte a fájdalmakat. Látva ezt a gonosz bíró, szájába forró ólmot öntetett.
A szent vértanú pedig ezt mondta: „Hálát adok neked, Uram, Jézus Krisztus, élő Isten fia.” Ezután a bíró üstöt hozatott, megtöltette szurokkal, és a szent vértanút fejjel lefelé a fortyogó szurokba tétette. Mivel ez sem ártott neki, megparancsolta, hogy fejezzék le.
Erre nagy földindulás lett, és sok hitetlen tért meg Krisztus erejét látva a vértanúban.
Azok a szolgák, akik elkísérték úrnőjük házából, megsiratták a szent vértanút.
Az őr megmutatta nekik a boldogságos vértanú testét és drága fejét, és mondták a társak:
„Ő az, akit keresünk, kérünk, add nekünk.”
Az őr: „Ingyen nem adhatom.”
Ötszáz aranyat adtak az őrnek, és megkapták a szent vértanú testét. Illatos balzsamokkal kenték be, értékes gyolcsokba tekerték, hordszékbe téve, örvendezve és Istent dicsőítve tértek haza, és testét elvitték Aglaia asszonynak.
Az Úr angyala megjelent az úrnőnek, és elbeszélte a boldog vértanú történetét, ő pedig azon nyomban nagy tisztelettel sietett a szent test elébe.
Az úrnő elsiratta Bonifácot, méltó nyughelyet épített számára és Róma közelében eltemette. Később pedig még kápolnát is építtetett a sírja fölé.
Szent Aglaes pedig lemondott a világról és annak pompájáról, amije csak volt, szétosztotta a szűkölködőknek és a monostoroknak, és egész háza népét felszabadította a szolgaság igája alól. Ő maga meg szünet nélkül imáival és böjtjeivel oly nagy kegyelmet érdemelt az Úr Jézustól, hogy az Ő nevében az erények jeleivel ragyogott. Még tizenkét évet élt szerzetesi öltözetben, jámbor cselekedeteiben tökéletesen, nagy vezeklésben és szentül halt meg.
Szent Bonifác vértanú mellé temették el.
Bonifác Cilicia fővárosában, Tarsusban halt vértanúhalált május tizennegyedikén, és Rómában temették el július kilencedikén.
Szíriai Szent Izsák tanítja, hogy három fajta ismeret van, ami az ember esetében megfelel a test, a lélek és a szellem felosztásának. Ez nem az ember természetes összetevője, mert a „szellem” alatt az atyák nem egy sajátos „energiát” értettek, hanem a Szentlélek jelenlétét. Ahogy a lélek a test élete, ugyanígy a szellem (Szentlélek) az emberi lélek élete.
A test szerinti ismeret az emberi bölcsesség, a szerzett tudás, művészetek, a tudományok művelése. Ez az ismeret kapcsolatban van a test kívánságaival, az örömszerző szenvedélyek kielégítésével, a mohósággal, kapzsisággal, törtetéssel, vagyis mindazzal, ami az embert e tudás megszerzése felé hajtja. Ez az ismeret ha alapos, akkor erősnek mutatkozik az emberrel szemben, de alapvetően gyenge Isten és a gonosz kapcsolatában.
A lélek szerinti ismeretet vagy tudást akkor kapja meg az ember, amikor megszűnik nagy jelentőséget tulajdonítani az észnek. Ez akkor következik be, amikor valaki inkább Krisztus parancsainak megtartásával van inkább elfoglalva. Erre az ismeretre a Szentírás gyakori olvasásával, böjttel, imádsággal, erények megszerzésével és jótékonykodás által juthatunk. Leginkább a szenvedélyek elleni harc és küzdelem eredménye a lélek szerinti tudás.
A szellem szerinti ismeret az a misztikus látás és hallás, amivel az ember fölfoghatatlanul ugyan, de mégis fölfogja Isten dicsőségét. Helyesen szólva, a szentatyák tanítása alapján, itt a felfogás megszűnik, sőt az illető megérti, hogy ő nem ért semmit. Ekkor beszélnek a szentatyák a „Teremtetlen Fény” látásáról, amit ikonjainkon az arany háttér jelez.
Ilyenkor az ember szentekkel társalog, angyalokat lát, és meggyőződik arról, hogy a feltámadás létezik. Ez a szellemi tudás az, amelyet minden szent próféta, apostol, vértanú, aszkéta és az Egyház minden szentje birtokolt. Szent Bonifác vértanú is, aki meglehetősen gyorsan érte el az ismeretnek ezeket a fokozatait, amelynek következtében saját élete, testi szenvedése másodrangú lett. Ebben nagyban segítette őt a szent vértanúk ereklyéinek illetése, hiszen a Szentlélek nem vonja vissza megszentelő kegyelmét az ember földi halála után sem.
Aki az ereklyékkel kapcsolatba kerül és azok iránt hitéből fakadóan tiszteletet mutat, részesül a Szentlélek kegyelméből.
Innen ered Egyházunk mély tisztelete ereklyék iránt.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Bármit kértek majd az én nevemben az Atyától, megadja nektek.”
„Kérjetek, és kaptok, hogy örömötök teljes legyen!”
Ha Jézus nevében, Jézus által fordulok az Atyához, akkor csak jót kérhetek, amit Isten teljesíteni fog.
Jézus búcsúbeszédének mai részletéből kiderül, hogy az Atya szereti a Krisztushoz tartozó tanítványokat és teljesíti kéréseiket, amelyeket a Fiú nevében intéznek hozzá.
A tanítványok örömét teljessé teszi a Mennyei Atyának ez az ajándéka.
A Megváltó háromszoros ígérettel biztat a kérésre, nehogy a hitetlenkedésre, félreértésre és félremagyarázásra alkalmat adjon. Azt szeretné, ha mindazok, akik Istent keresik, hinnének is benne, ezért – akinek minden lehetséges – hozzáfűzi:
„Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.”
Más feltételhez nem köti Isten ezeket az ígéreteket, minthogy kegyelmét éhezzük, tanácsát kérjük és szeretete után vágyódjunk.
“KÉRJETEK!”
A kéréssel bizonyítjuk, hogy felismertük ínségünket, s amennyiben hittel kértünk, meg is kapjuk kérésünket. Isten zálogul adta szavát, tehát bizonyosak lehetünk, hogy megtartja ígéretét. Ha őszinte töredelemmel közeledünk hozzá, nem kell attól félnünk, hogy merészségnek tartja, ha ígéretének teljesítését kérjük.
Ha azokat az áldásokat kéritek, amelyekre szükségetek van, hogy jellemeteket Krisztus képmására alakíthassátok át, akkor olyasmit kértek, ami összhangban áll Isten ígéretével, tehát teljesíti is kéréseteket. Bűnös voltotok felismerése és tudata elégséges alap arra, hogy Isten kegyelmét kérhessétek, hogy Isten elé járulhassatok, annak nem a ti szentségetek a feltétele, hanem az az óhaj, hogy megtisztítson benneteket minden bűntől és minden erkölcstelenségtől.
Amit állandóan felhozhatunk Isten előtt, az nagy nyomorúságunk és végtelen gyámoltalanságunk; ezért szorulunk teljesen Isten megváltó hatalmára.
“KERESSETEK!”
Ne csak Isten áldása után, hanem Isten után is sóvárogjatok!
Ismerkedjetek meg Istennel, és csendesedjetek el!
„Keressetek és találtok!”
Isten keres titeket, s a ti iránta érzett vágyakozásotok: Lelkének vonzása.
Engedjetek a Lélek vonzásának! Krisztus – a megkísértettek, tévelygők s a hűtlenek Képviselője – arra törekszik, hogy őket önmagával közösségbe hozza.
“Hogyha őt keresed, megtalálod” (1Krón 28:9).
“ZÖRGESSETEK!”
Különleges meghívás folytán járulunk Istenhez. Ő már vár reánk, hogy bennünket üdvözölhessen.
Az első tanítványok, Krisztus követői, nem elégedtek meg azzal, hogy útközben, rövid ideig vele beszélgessenek, hanem megkérdezték tőle:
“Rabbi, hol lakol?… Elmenének és megláták, hol lakik; és nála maradának azon a napon”
(Jn 1:39–40).
Ugyanígy juthatunk mi is a legbensőbb közösségbe és a legbizalmasabb kapcsolatba vele.
“Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az” (Zsolt 91:1).
Kopogtassanak tehát a kegyelem ajtaján mindazok, akik Isten áldása után vágyakoznak, és mondják el meggyőződéssel:
“Uram, te megígérted: aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik!”
Az imádkozó, Istent kérő ember időről időre megtapasztalja, hogy hetekig, hónapokig fohászkodik egy szándékért, de nem érkezik válasz. Az ember pedig kezdetben türelmesen, később már kevésbé türelmesen megismétli kérését, mintegy siettetni akarja Istent, hogy lépjen mielőbb az ügyében.
Egy idő után nyugtalanná válik, hogy Isten meg sem hallja kérését, nem figyel rá.
Aztán elkezd panaszkodni, hogy a világegyetemnek gondját viselő Isten sok teendője között igazán szakíthatna már pár percet az ő gondjának megoldására, vágyának teljesítésére.
Akik azért a komor napokon úgy vélik, hogy Isten megfeledkezett róluk, szívleljék meg
Ésaiás próféta üzenetét:
“És szól Sion: Elhagyott az Úr engem, és rólam elfeledkezett az Úr. Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Imé az én markaimba metszettelek fel téged” (Ésa 49:14–16).
A kitartóan imádkozó, Istent kitartóan kérő ember egy idő után észreveszi, hogy kérése letisztul. S közben lelke is megtisztul, mert Istenhez fohászkodni csak tiszta szívvel érdemes. Lelke és szíve mellett értelme is letisztul, egyre tisztábban, egyre világosabban látja, hogy saját szándékainak erőltetése helyett érdemesebb belesimulni Isten akaratába.
Mert nem feltétlenül az a legjobb megoldás, amit én elképzelek, hanem amit Isten adni akar, s ami valóban lelkem üdvösségét szolgálja.
Egyetlen szerető atya sem tudná éhes gyermekét elutasítani, ha kenyeret kérne tőle, az ember pedig Istenével szemben mégis bizalmatlan, és nem hiszi, hogy Isten meghallgatja gyermekei kérelmét.
Elképzelhető lenne Istenről, hogy gondatlanul bánjon gyermekével, s kínozza, és csak azért csigázza, hogy végül is kiábrándítsa őt…?
Hogyan gondolhatjuk, hogy Isten csak ígéri az embernek a jó és tápláló eledelt, hogy azután követ adjon neki…?
“Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik” (Lk 11:13).
Isten helyettese a Szentlélek, a legnagyobb adomány.
“Minden jó ajándék” benne foglaltatik, és a Teremtő Isten sem adhat ennél többet és jobbat. Ha az Úrhoz fohászkodunk, hogy legyen irgalmas irántunk ínségünkben, s hogy vezéreljen bennünket Szentlelke által, lehetetlen, hogy imánk elől elzárkózzék.
Az előfordulhat esetleg, hogy a szülők elfordulnak éhező gyermeküktől, de Isten mindig meghallgatta a szükségben lévő és hozzá vágyakozó szív jajkiáltását.
Csodálatosan gyengéden közli velünk szeretetét.
Isten Igéjének minden egyes ígéretét imánkba foglalhatjuk, amennyiben Isten adott szavára támaszkodunk. Bármilyen lelki áldást óhajtunk, kiváltságunk, hogy Jézus nevében kérjük. Egyszerű szavakkal, gyermeki hittel tárhatjuk fel Isten előtt szívünket.
Amennyiben szükséges, táplálékért és ruházatért is könyöröghetünk hozzá; éppúgy, mint lelki ínségünkben az élet kenyerét és az igazság öltönyét is tőle kérjük.
Mennyei Atyátok jól tudja, hogy nektek minderre szükségetek van, s ezért felszólít benneteket, hogy jöjjetek és kérjetek.
Csak Jézus nevében nyerhetjük el mindezen áldásokat, hiszen Isten éppen azáltal akarja Fia nevét megdicsőíteni, hogy kínzó szükségleteinket kegyelmének kincstárából ingyen és bőkezűen kielégíti.
Ne feledjük azonban, hogy amikor Istenhez, mennyei Atyánkhoz fordulunk, akkor egyben elismerjük, hogy mi az Ő gyermekei vagyunk. Nem csak jóságában bízunk ezután, hanem mindenben alárendeljük magunkat akaratának – annak tudatában, hogy szeretete változhatatlan –, és átadjuk magunkat neki, hogy a ránkbízottakat végezzük. Jézus megígérte azoknak, akiknek megparancsolta, hogy először Isten országát és annak igazságát keressék:
“Kérjetek és adatik néktek!”
Istené minden hatalom mennyen és földön, az Ő ajándékai viszont gyermekeinek a tulajdonát képezi. Ezek az adományok olyan értékesek, hogy csak a Megváltó drága vére által válhattak tulajdonunkká. Olyan adományok, amelyek a szív legtitkosabb vágyait is kielégítik, és mindörökké megmaradnak; mindazok tulajdonává válhatnak, akik kisgyermekként jönnek Istenhez.
Tekintsétek Isten ígéreteit tulajdonotoknak, hivatkozzatok rájuk, mint adott szavára, s az örömök áradatát árasztja majd reátok.
A teljes öröm a Szentlélek bennünk végzett munkájának gyümölcse.
A Szentlélek átalakítja szívünket és lelkünket, Krisztushoz tesz minket hasonlóvá, hogy azon a lelki úton haladhassunk, amely az Atyához vezet, illetve amely úton helyesen ismerjük meg magunkat és megnyílhatunk embertársaink felé a szeretet gyakorlásában.
E lelki úton újra felfedezzük, megtapasztaljuk az Atya felénk áradó szeretetét, amely a megváltásban éri el tetőpontját, és amely ismételten testet ölt bűneink megbocsátásában. Ha engedjük, hogy a Szentlélek őszinte bűnbánatra indítson minket, mégpedig Isten iránti szeretetből fakadó bűnbánatra, akkor meg fogjuk érezni annak örömét, hogy Isten eltörli, megbocsátja bűneinket.
Hisszük, hogy az Atyától jött el a világba.
Hisszük, hogy az Atyának engedelmeskedett, amikor vállalta a szenvedést és a halált. Hisszük, hogy Jézusnak az Atya iránti engedelmessége és önfeláldozása szerezte meg számunkra a megváltást.
Hisszük, hogy az Atya támasztotta fel őt a halálból.
Hisszük, hogy mennybemenetelével az Atyához tért vissza.
Urunk, Jézus Krisztus!
Te az alázatos, bizakodó, gyermeki lelkületet állítod elénk példaként, s ezzel megmutatod számunkra az utat, a lehetőséget, amely az üdvösségre vezet.
Nem másokhoz akarjuk magunkat hasonlítani, hanem arra törekszünk, hogy Isten szemében növekedjünk, az ő akarata szerint éljünk. Az Atya által számunkra kijelölt úton szeretnénk járni, miként te is neki engedelmeskedtél keresztutadon. Isten dicsőségét szeretnénk szolgálni szavainkkal, tetteinkkel és egész életünkkel.
Taníts bennünket a gyermeki bizalomra!
Taníts minket keresztünk hordozására!
Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan éljünk!
ÖNMAGUNK MEGTAGADÁSA
(Charles de Foucauld imája)
Ó Uram, a te tanítványodnak lenni annyit jelent, hogy egészen a tiéd lenni, teljesen hozzád tartozni, veled tökéletesen egyesülve, egyetlen valóságot alkotni veled, meghalni magunknak és hagyni, hogy te élj mibennünk: ez jelenti a veled való tökéletes egyesülést.
Ó, én Istenem, mennyire kell óhajtanom, hogy a te tanítványod legyek: ez a legnagyobb dicsőség, amit megszerezhetek neked:
«Az Isten dicsősége az, hogy tanítványaimmá legyetek, és gyümölcsöt hozzatok» és ez az én nagy javamra is válik.
Ó Uram, segíts nekem megtenni azt, ami ehhez szükséges!
Mit jelent önmagunkat megtagadni, hogy téged kövesünk?
Jelenti önmagunkat megtagadni, távol lenni önmagunktól, nem foglalkozni önmagunkkal többet, mintha nem léteznénk, és akkor nincs többé sem érdek, sem számítás, sem ízlés, sem akarat, sem más: megszűnik az ember létezni. Akkor nem foglalkozunk önmagunkkal, akkor teljesen elfelejtjük magunkat.
De Uram, ha nem keresem többé az én javamat, akkor egyáltalán semmit sem fogok keresni? Ez a kiüresedett szív, ez az elme ilyen üresek maradnak?
Nem bizony, még egy pillanatig sem!
Ha kiüresítem magam, azért lesz, hogy veled töltekezzem, Istenem; ha önmagamat elfelejtem, azért teszem, hogy ne gondoljak másra, csak Terád, Istenem!
Ámen!
Atyám, átadom magamat Neked
(Charles de Foucauld imája)
Atyám, átadom magamat Neked, tégy velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem, megköszönöm, mindenre kész vagyok, mindent elfogadok, csak akaratod bennem és minden teremtményedben beteljesüljön.
Semmi mást nem kívánok Istenem.
Kezedbe ajánlom lelkemet, neked adom Istenem, szívem egész szeretetével, mert szeretlek, és mert szeretetem igényli, hogy egészen Neked adjam át magam, hogy végtelen bizalommal egészen kezedbe helyezzem életemet, mert Te vagy az én Atyám.
Ámen!
