„Számomra nem lehet nagyobb öröm, mintha hasonló lehetek ahhoz, aki engedelmes lett a halálig, még pedig a kereszt haláláig.” (Bellarmino Szent Róbert)
Bellarmino Szent Róbert Isten ujja: az égre mutat! Valóságos szent és tanár volt életében. Kétszeresen szent és tanító napjainkban. Korunk szentje és mestere! (Szent Bernát)
„1542. október 4-én született. Szülei jámbor emberek voltak, különösen az édesanyja, akit Cinthiának hívtak és II. Marcellus pápa egyik nővére volt. Cinthia a jezsuita renddel páter Broët Paschasius révén ismerkedett meg. Paschasius atya a rend első tíz tagjának egyike volt, és betegsége miatt gyógyfürdő-kúrára jött Montepulcianóba. Ezt az atyát Cinthia nagyon tisztelte és szerette, s általa a jezsuitákat is, olyannyira, hogy az volt a kívánsága: bárcsak mind az öt fia beléphetne a rendbe.”
Így kezdi Bellarmin Róbert bíboros rövid önéletrajzát, amelyet hetven éves korában vetett papírra. E néhány sor is érzékelteti a légkört, amelyben az öt fiú közül harmadikként fölnőtt. 1560-ban lépett be a jezsuiták közé, akiket a szülővárosában működő jezsuita kollégium növendékeként volt alkalma megismerni. Ragyogó tehetséggel megáldva a tudományos és írói munkásságban találta meg életének értelmét. ,,Felismerte, hogy a tudományokban való előrehaladáshoz elengedhetetlenül szükséges a szüntelen tanulás, és tanítói képességét arra kell használnia, hogy másokat is világossághoz juttasson.” Nyolcvan évesen elmondhatta, hogy szerzetesi életének első napjától fogva soha nem kereste a kényelmet, és szüntelenül dolgozott.
Már pappá szentelése előtt, 1569-től tanított Löwenben, és minden vasárnap előadásokat tartott az egyetemistáknak. 1570 nagyszombatján Gentben szentelték pappá. Hat évvel később a Római Kollégium professzorának hívták meg. A Római Kollégium a jezsuita rend központi tanulmányi intézete volt, amelyet XIII. Gergely pápa idejében szerveztek meg, és a pápa iránti tiszteletből a „Gregoriana Egyetem” nevet kapta.
A teológia tantárgyai közé Bellarmin professzor emelte a kontroverzteológiát, azaz a reformáció által vitatott teológiai tanítás kérdéseinek rendszerét. Előadásait négy nagy kötetben, Kontroverziák címmel 1586 és 1593 között adta ki Rómában. Ez a mű volt az ellenreformáció elméleti-tudományos oldala. Szerkezetében és anyagában a kor igényeit elégítette ki. A sors iróniája, hogy éppen a minden erejével a katolikus tanítás mellett harcba szálló Bellarminnak kellett megérnie, hogy a Kontroverziák első kötetét V. Sixtus pápa indexre tette, mert nem tetszett neki, ahogyan a szerző a pápa evilági hatalmát tárgyalta. Néhány hónappal később azonban a következő pápa fölülvizsgálta és hatálytalanította az intézkedést.
A pápai udvarban azonban tovább folytatódott az intrika Bellarmin ellen. 1594-ben, VIII. Kelemen idejében újra kifogásokat emeltek a Kontroverziák ellen. Az sincs kizárva, hogy egyik rendtestvére, a spanyol Toletanus állt az egyébként áttekinthetetlen áskálódások mögött, aki bíboros létére mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Bellarmin is a bíborosi testület tagja lehessen. S való igaz, hogy Bellarmint, aki 1592 óta a Római Kollégium rektora volt, még mielőtt lejárt volna a három évre szóló megbízatása, kétéves szolgálat után provinciálisként Nápolyba küldték, azaz eltávolították Rómából.
Kétségtelen, hogy ebben az intézkedésben a rendi vezetőség csak időleges megoldást látott, amit kényszerűségből alkalmaztak.
Bellarmin tanári képességei ugyanis annyira nyilvánvalóak voltak, és a kormányzat feladatához annyira nem volt sem tehetsége, sem kedve, hogy ez a munka csak átmeneti jellegű lehetett. Önéletrajzában nem bocsátkozik az eset okainak elemzésébe, de egy jelentőségteljes mondatot mégiscsak leírt:
„E hivatalában (ti. mint provinciális) sem töltött teljes három esztendőt, mert Toletanus bíboros halála után, 1597 januárjában VIII. Kelemen pápa visszahívta Rómába.” Ezzel a mindenki által régóta áhított bíbornokság útjából elhárult az utolsó akadály is, és 1599 márciusában Bellarmin bíboros lett.
Még egy alkalommal részt kellett vennie teológiai küzdelemben. Az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonyáról a domonkos teológusok képviseletében Banez, a jezsuiták képviseletében Molina vitatkozott egymással. VIII. Kelemen a domonkosok véleménye felé hajlott. Bellarmin nagyon őszintén föltárta a pápa előtt a vita minden nehézségét, és óvta attól, hogy elhamarkodottan állást foglaljon és eldöntse a vitát.
Őszintesége jutalmaként a pápa Capua érsekévé nevezte ki, azaz ismét eltávolították Rómából. Ebben az esetben is ezt a jól bevált elvet alkalmazták: Promoveatur, ut amoveatur, azaz: Léptessük elő, hogy megszabaduljunk tőle.
1605. március 3-án meghalt VIII. Kelemen, és Bellarmin részt vett a konklávén, amely XI. Leó pápát választotta meg. De mindössze négy hét után az épp hogy megkoronázott pápa meghalt, és ismét konklávét kellett tartani. A nagyon befolyásos spanyol király három jelöltet támogatott: Baroniust, Bellarmint és Borghese bíborost. Baronius mindent megtett, hogy barátját, Bellarmint válasszák meg, de végül is hármuk közül Borghese lett a pápa, és az V. Pál nevet vette föl.
Közvetlenül a választás után így írt Bellarmin egyik barátjának:
„Azt, hogy Ön azt hitte, hogy megválasztanak pápának, és ezt kívánta is, jóakarata megnyilvánulásaként fogadom. Én azonban ezt a legnagyobb méltóságot nemcsak hogy soha nem kívántam, hanem mindig iszonyodtam tőle, és teljes szívemből kértem az Urat, emlékezzék meg gyengeségemről, és ne engedje, hogy valaha ilyen veszedelmes magasságba kerüljek.”
Az újonnan megválasztott pápa már nem engedte vissza a híres teológust számkivetésébe, hanem ott tartotta maga mellett teológiai tanácsadónak. Ettől fogva haláláig Bellarmin bíboros a legfontosabb kongregációkban töltött be fontos hivatalokat, és azoknak az éveknek az egyházpolitikai vitáiba súlyos védőiratokkal avatkozott be a pápa oldalán.
Egyik kollégája, a bíboros kollégium dékánja mondta Bellarmin halálakor:
„Megtiszteltetésként tartom számon, hogy döntéseink meghozatalában mindig követtük az ő véleményét, mert mindig ez volt a legbiztosabb és a legjobb. És nem én voltam az egyetlen, aki az ő nyomában jártam. Mi, bíborosok, majdnem valamennyien követtük őt. Nem is egyszer fordult elő, hogy a tizennégy tagot számláló kongregáció egységesen megváltoztatta véleményét, miután meghallgattuk Bellarmint. Ilyen nagy volt személyének és tudásának a súlya. Halála után az emlékezete is így hat tovább: döntéseire tudunk támaszkodni, és tanácskozásainkon továbbra is orákulumként fog szerepelni, akivel szemben nem lehet ellenvélemény.”
A leghíresebb ügy, amellyel Bellarmin azokban az években foglalkozott, a Galilei-per első szakasza volt. Mint teológus biztos volt abban, hogy a csillagász pontos megfigyelései és a Szentírás lapjain írásba fektetett kinyilatkoztatás között nem lehet ellentmondás. Csupán azt a téves következtetést vonta le ebből, hogy Galilei véleménye nem lehet igaz, mert bizonyítékait nem tekintette véglegesnek és lezártnak. Az Officium megbízásából 1616. február 26-án Bellarmin közölte Galileivel a végzést, amely a vitatott kérdésben hallgatást parancsolt neki. Nyilvánvaló, hogy Bellarmin minden tehetsége és a matematika és a csillagászat iránti személyes érdeklődése ellenére túlságosan rabja maradt kora közfelfogásának, és nem tudott elfogulatlanul ítéletet alkotni a kérdésben. Mindenesetre hatalmas tekintélye révén lett volna rá módja, hogy a Galilei-pernek az Egyházra nézve oly szerencsétlen kimenetelét megakadályozza.
Az utolsó mű, amely a fáradhatatlan szent tollából kikerült, ezt a címet viseli: A jó halál művészete. Az 1620-ban megjelent könyv lelki végrendeletének tekinthető, hiszen röviddel megjelenése után saját maga is megízlelte a halált, és bizonyította annak hitelességét, amit leírt. 1621. szeptember 1-én látogatta meg a Quirinalon lévő Szent András-novíciátusban a bíborost a fél évvel korábban megválasztott XV. Gergely pápa. Szeptember 17-én halt meg Bellarmin Róbert, majdnem nyolcvan évesen.
Három évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy 1923-ban boldoggá avassák, jóllehet Rómában a halála után sokan remélték, hogy a szentté avatására is igen hamar sor kerül, s a tisztelete is megkezdődött. A Bellarmin-ügy azonban több szempontból problémás volt. Egyházpolitikai szempontokra is tekintettel kellett lenni, mert Franciaország megneheztelt Bellarminra egy írása miatt, amelyben a pápa tekintélyét védelmezte, s a franciák találva érezték magukat.
Az Egyházon belül sok ellensége volt a jezsuita rendnek is, akik úgy érezték, hogy magát a rendet rövidítik meg, ha megakadályozzák a jezsuita biboros szentté avatását. Így érthető az ügy elhúzódása. Annál föltűnőbb volt, hogy már két évvel a boldoggá avatás után, halálának 310. évfordulója napján XI. Pius pápa szentté és egyházdoktorrá avatta.
Nem csoda, hogy Bellarmin Róbert a nép körében nem lett ismert szent. Egész élete és tevékenysége ismeretlen maradt a nép előtt. Ez azonban nem csökkenti az egész Egyházat érintő jelentőségét. Bellarmin ugyanis hosszú időn át meghatározó szerepet játszott az Egyház teológiájában — éppen ezért kapta az egyháztanító megtisztelő címét. Kimagasló tehetsége egyoldalúságot is jelentett.
Az egyik római követ, aki jelentést küldött a pápaválasztás idején az egyes bíborosokról, ezt írta Bellarminról:
„Bellarmint jósága miatt nagyon kedvelik, de tudós, aki csak a könyvek között él, és nincs jártassága a gyakorlati kérdésekben. Nem volna jó pápa, mert kizárólag az Egyház érdekeit tartaná szem előtt, és nem venné számításba a világi fejedelmek érdekeit. És nagy gondot jelentene neki bármilyen ajándék elfogadása.”
Egyoldalúságának volt természetes következménye az is, hogy részese lett a teológusok közötti vitáknak, s ezzel elég sok ellenséget szerzett, akikben a teológiai véleménykülönbség személyes ellentétté is alakult. Ezért volt szükség oly hosszú időre, hogy a szent bíborossal szemben kialakult előítéletek mind elhalványuljanak.
„…1621 aug. 25-én évi szokása szerint Róma mellett San Andrea-ba, a jezsuita noviciátusba vonult lelkigyakorlatra. Sejtette, hogy a nagygyakorlatra vonul be, Ura színe elé, akit immár két emberöltőn át oly hűséggel és odaadással szolgált. Sejtelme valóra vált.
Csakhamar súlyos láz lepte meg. Mikor az a ritka figyelem érte, hogy XV. Gergely pápa személyesen meglátogatta, a fölgyógyulását kívánó pápának azt felelte:
„Csak azért imádkozzék, Szentatyám, hogy Isten akarata teljesedjék rajtam. Eleget éltem és az Egyháznak már nem lehetek hasznára. Ezért szeretnék hazamenni”.
S mikor szept. 7-én kérdezte: mikor jön már a halál, és a jezsuita generális azt felelte: itt van, háromszor fölkiáltott: ó, jó hír! Tíz napra rá, Szent Ferenc stigmáinak ünnepén, még egyszer elmondta a hitvallást; ezzel is akarta tanúsítani, hogy az Egyház hű fiaként kíván meghalni, aztán vagy harmincszor elsóhajtotta Jézus nevét és visszaadta lelkét Teremtőjének…”
Szent Bernát szerint a megdicsőült szentek tisztelete két elemet egyesít magában:
In terris visus est, ut esset exemplo; in coelum levatus est, ut sit patrocinio.
Bellarmino immár történelemmé vált földi zarándoklása például szolgál törekvéseinkben Isten felé, mennyei dicsőségében pedig közbenjáró pártfogó az Úr trónja előtt. Időálló műveinek érteke csak fokozódott, mert Szent Róbert rajtuk keresztül világít, és mutat utat a mindennapi élet bonyolult kérdéseiben.
Bellarmino Szent Róbert Isten ujja: az égre mutat! Valóságos szent és tanár volt életében.
Kétszeresen szent és tanító napjainkban. Korunk szentje és mestere!
Halála után mindjárt kitűnt, hogy szentnek hírében állt. Meg is indult hat év múlva a szentté avatási eljárás. De kb. három századig kellett várnia az alázatos lelki embernek, amíg eljött megdicsőítésének ideje.
De akkor már gyors egymásutánban következtek fölmagasztalásának állomásai:
XI. Pius 1923-ban boldoggá, 1930-ban szentté avatta; 1931-ben az egyházdoktorok sorába emelte. Tetemei háromszáz év múlva az al Gesú-ból végre oda kerültek, ahová a szent alázatában kívánkozott: a San Ignazio-templomba, Szent Alajos közelébe.
Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba, május 13-ra. 1969-ben halála napjára, szeptember 17-re helyezték át.
Örök vágyak…
(Gyenis András: Hitvédők fejedelme. Bellarmino Szent Róbert bíboros élete Részlet…)
Ez az Isten akaratán való alázatos megnyugvás, amely Bellarmino egész életének jellemző vonása volt, lassankint a mennyei haza után mindjobban növekvő vágyakozásba ment át. Az aggastyán gyakran sóhajtotta összekulcsolt kézzel és az ég felé irányított tekintettel: A mennyországba kívánkozom, Krisztussal szeretnék lenni. Igaz ugyan, hogy néha az ítélettől való félelem is utat tört lelkébe, főképpen az a gondolat nyugtalanította őt, hogy mint bíboros földi jólétben és boldogságban élt, talán rosszul járt el hivatalában és idegen bűnök részesévé lett. Végül mégis mindig az Istenben való bizalom és a mennyország vágya kerekedett benne felül. A szerencsét és tiszteletet nem magam számára kerestem – írja – és azért Teremtőm jóságába helyezem bizalmamat, aki nem akarja teremtménye halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Nemsokára egyesülök megdicsőült rendtársaimmal, gyorsan, gyorsan akarok hozzájuk repülni.
Az ilyen gondolatok már csak azért is előtérbe kerültek eszmevilágában, mert mindjobban érezte az aggkorral növekedő elgyengülést, közeledett 80-ik életévéhez, nagyot hallott, egyszer a lováról is lebukott, a baleset után álló hónapig fekvő beteg volt, ettől fogva a szentmisében csak fél kézzel tudta felemelni a szentostyát és a kelyhet. Sürgetve kérte XV. Gergely pápát, aki 1621. jan. 9-én került a pápai trónra, hogy a központi római hivatalokban ráruházott tisztségek alól mentse őt fel. A pápa eleinte vonakodott megadni a kért engedélyt, attól tartott, hogy mit szól a világ, ha a tekintélyes és tehetséges bíboros, amilyen Bellarmino, eltávozik az Egyház legfontosabb hivatalaiból, de végre mégis csak engedett ismételt sürgető kérésének, és így a bíboros felszabadult minden rendszeres hivatali tevékenység alól.
Egykori barátja, Baronius bíboros iránti szeretetből Néri Fülöp szentté avatása ügyében azonban továbbra is közremunkálkodott. 1621. aug. 25-én nyugodt és felszabadult lélekkel vonulhatott vissza megszokott lelki magányába, az újoncházba. Sejtette, hogy ez lesz utolsó útja, azért az átköltözés előestéjén mondotta egyik szolgájának:
Dolgozzál serényen, mert ez az utolsó szolgálat, amelyet nekem teszel.
A szolga erre megjegyezte, hogy a legjobb csillagászok legalább még négy évet jósoltak a bíborosnak. Bellarmino komolyan és határozottan kijelentette, hogy 80-ik évét sem éri meg.
Az újoncházba utaztában találkozott Estei bíborossal, s mosolyogva mondotta neki: Megyek meghalni.
Magában az újoncházban két szerény szobát választott utolsó földi lakásul.
Három nappal később még egyszer elment a szertartások kongregációjának gyűlésére, utána lázzal ágyba feküdt.
A magas fokú láz következtében a bíboros néhány napra elveszítette eszméletét, ami később is többször megesett vele. Betegségében épülésére szolgált az orvosoknak és más látogatóknak, mert úgyszólván szüntelenül imádkozott, úgy tűnt fel, mintha a papi zsolozsmát mondaná vagy elmélkedésbe volna merülve. Alkalommal gyermekdeden panaszkodva szólt testéhez, hogy megakadályozza lelkét, hogy igazi hazájába bevonuljon. Mit csinálsz, te bűnös test, hogy lelkemet nem engeded ki? Miért akadályozol, hogy hazamenjek? Oszolj fel, és térj vissza a porba. Istenem, adj nekem galambszárnyakat, hogy repüljek, és nálad békét találjak.
Máskor meg így panaszkodott:
Mikor indulok már, hogy Isten arcát lássam? Uram, szeretnék hazamenni. Mikor jő el a nap, hogy megnyitod nekem országod kapuit? Mikor élvezhetem jelenlétedet?
Bellarmino az orvosok iránt olyan engedelmes volt, akár legkisebb rendtársa.
Egyszer azt a kívánságát fejezte ki, hogy szeretné elmondani a zsolozsmát és a rózsafüzért, de mindjárt hozzátette: Ne törődjenek kívánságaimmal, úgy vegyék, mint puszta ajánlatot.
A szabály arra kötelez, hogy önöknek úgy engedelmeskedjem, mint elöljáróimnak. Én tehát önök szerint akarok igazodni, hogy mindenben engedelmeskedjem, és engedelmességben haljak meg.Parancsolják meg, amit jónak tartanak. Ne tartsanak attól, hogy zokon veszem.
Számomra nem lehet nagyobb öröm, mintha hasonló lehetek ahhoz, aki engedelmes lett a halálig, még pedig a kereszt haláláig.
Hazafelé…
Szeptember elsején rendkívüli megtisztelés érte, mert XV. Gergely pápa személyesen látogatta meg nagyra becsült bíborosát. Krisztus földi helytartója belépésekor a beteg felegyenesedett ágyában, és így szólt:
Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjjön. Teljes szívemből köszönöm Őszentségének, hogy egy szegény emberért ekkora fáradságot kegyeskedett magára venni.
Mikor a pápa egészségi állapota felől kérdezősködött, és mihamarabbi felépülését kívánta, Bellarmino így felelt:
Őszentsége csak azért imádkozzék, hogy Isten akarata történjék rajtam. Elég soká éltem, és úgy sem használhatok többé az Egyháznak. Szeretnék már hazamenni.
Ilyen rendkívüli látogatás nyomában természetesen más előkelő egyházfejedelmek látogatásai is következtek. Nemcsak a pápa példája, hanem igazi, mély tisztelet is vonzotta a látogatókat a nagybeteg bíboros betegágyához. Lelkesült buzgólkodással mint szentet tisztelték a beteget, kezét, ágyát csókolták, olvasót, könyvet és egyéb tárgyakat nyújtottak neki, hogy azokat megérintse. A püspökök és bíborosok néhány pillanatra fejére helyezték kis sapkájukat, hogy az érintés által megszentelődjenek. A tisztelet minde megnyilatkozása közben a bíboros megőrizte egyszerűségét és alázatosságát.
Ha áldásért esedeztek, mondotta: Én csak szegény halandó vagyok.
Ha szentképeket nyújtottak neki, hogy illesse, azt hitte, hogy bátorítására és vigasztalására mutatják neki azokat. A vélt szeretetszolgálatért hálás köszönetet mondott.
Szeptember 7-én nagyon rosszul érezte magát, és kérte orvosait, közöljék vele nyíltan, amikor közeledik a vég. Ugyanezt a kérést intézte rendtársaihoz is. Az orvosok tanácsára a rendfőnök, P. Vitelleschi, megmondotta a betegnek, hogy a halál már közel van.
Jó hír! Jó hír! Jó hír! – felelte az aggastyán fennhangon és örömmel. Szüntelen imádsággal készült a betegek szentségének felvételére, és hogy háborítatlanul tehesse, nem akart többé látogatókat fogadni. Hiába kérték, sürgették, hogy fekve vegye magához az útieledelt, mikor észrevette a közeledő papot a szentséggel, olyan gyorsan ugrott fel, hogy alig tudtak takarót a vállára teríteni.
A szentkenet láthatólag megerősítette, azután az ágylábhoz helyeztette a feszületet és így imádkozott: Uram nem azt akarom, hogy szenvedéseimet mérsékeljed, sőt ellenkezőleg, azt óhajtom, hogy még nagyobbakat küldj, ha el tudom viselni azokat. Ebben az esetben nem kívánom, hogy életemnek véget vess, hanem hogy még soká szenvedjek, hogy ezáltal is kövesselek.
Mikor híre terjedt, hogy Bellarmino halálán van, a rendház úgyszólván reggeltől napestig ostromállapotban volt. Nagy néptömeg tolongott a ház előtt, legalább még egyszer látni akarták őt. A kevesek, akik bejuthattak, imádkozva és zokogva borultak le szobájában, míg ő utolsó erejét összeszedve néhány buzdító szót intézett hozzájuk a földiek hiúságáról és az örök boldogság nagyságáról.
Eközben az orvosok várakozása ellenére mély, nyugodt álomba merült. Szept. 17-én beállt a végső halálküzdelem. Bellarmino előbb is hangoztatta, hogy mint az egyház hű gyermeke akar meghalni, érthetően elmondotta az apostoli hitvallást és vagy harmincszor Jézus szent nevét hívta segítségül, azután visszaadta lelkét Teremtőjének. Assisi Szent Ferenc sebhelyeinek ünnepe volt halálozása napja, és a következő okt. 4-ére esett volna 80-ik születésnapja.
Ó ISTENEM – Bellarmin Szent Róbert imája
Ó, Istenem, te mérhetetlen szelídség és irgalom,
ki ne szolgálna téged teljes szívéből, aki csak
egy kicsit is megismerte atyai szeretetedet?
Ki ne viselné szívesen igádat, amely nem teher, hanem édes;
ki ne hordozná terhedet, amely nem kínos, hanem erőssé tesz?
Magad mondottad: Vegyétek magatokra az én igámat,
amely könnyű és édes, s így nyugalmat találtok lelketeknek.
Igen, Uram, ez a gyümölcse nagy parancsodnak,
hogy téged teljes szívünkből szeressünk;
ez a szeretet s a neked való szolgálat nemcsak jóvá tesz bennünket,
hanem túlontúl boldoggá is! Amen.
Istenünk, te Egyházad hitének védelmére csodálatos tudománnyal és erénnyel ékesítetted Bellarmin Szent Róbert püspököt. Közbenjárására add, hogy néped mindenkor sértetlenül megőrizze hitét. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké! Ámen!
ENGESZTELŐ NAP
Rosa Mystica (Titkos értelmű Rózsa)
Montechiari-ban (vagy Montichiari – Olaszország) 1947. június 13-án Pierina Gilli ápolónőnek megjelent a Szűzanya. Rosa Mystica-nak, Titkosértelmű Rózsának nevezte magát (ahogyan a Lorettói litániában nevezik).
Kérte, hogy július 13-a Rosa Mystica ünnepe legyen.
Kérte továbbá, hogy a jelenések tiszteletére minden hó 13-a legyen Mária nap,
ezeken a napokon zárva lesznek a pokol kapui.
(FORRÁS: Jánossy Gábor: Rózsafüzér-imakönyv. Budapest, Stella Maris Alapítvány, 2006.)
FELAJÁNLÓ IMÁDSÁGOK
Önfelajánlás Mária Szeplőtelen Szívének
Fatimai Szűz Mária, Irgalmasság Anyja, Ég és Föld Királynője, Bűnösök Menedéke!
Mi, akik csatlakoztunk Mozgalmadhoz, ma különösképpen felajánljuk magunkat
Szeplőtelen Szívednek. E felajánlás által Veled és Általad meg akarunk felelni minden kötelezettségünknek, amelyet keresztségünk révén magunkra vállaltunk.
Továbbá megígérjük, hogy bensőleg megváltozunk, és felhagyunk minden rendetlen ragaszkodással, ami magunkhoz, vagy a világgal való könnyű megalkuváshoz köt, hogy Hozzád hasonlóan mindig készen legyünk mindenben megtenni az Atya akaratát.
Rád, irgalmas Édesanyánkra bízzuk keresztény életünket és hivatásunkat, hogy rendelkezzél vele üdvös terveid szerint ebben a döntő órában, amely a világra nehezedik. Megígérjük, hogy kívánságod szerint fogunk élni, főleg abban, ami a megújult imaéletet, önmegtagadást, a szentmiseáldozatban való buzgó részvételt, az apostolkodást, a rózsafüzér napi elimádkozását, az Evangélium szerinti szigorú életmódot illeti, s jó példát adunk mindenkinek Isten törvényeinek megtartására és keresztény erényeknek, főképpen pedig a tisztaságnak gyakorlására.
Továbbá megígérjük, hogy egyesülni akarunk a Szentatyával, a Főpapokkal és a Papjainkkal, hogy így védőbástya legyünk a széthúzás mozgalma ellen, amely a Tanítótekintély ellen támad, és alapjaiban fenyegeti az Egyházat. Védelmed alatt apostolai kívánunk lenni ennek a nagyon szükséges ima-és szeretet egységnek a Pápáért, akire kérjük különleges védelmedet.
Végül megígérjük, hogy a lelkeket, akikkel kapcsolatba kerülünk, amennyire csak tudjuk, elvezetjük megújult tiszteletedhez. Tudjuk, hogy az istentagadás a hívők nagy részében a hit hajótörését idézte elő.
Isten szent templomába behatolt a megszentségtelenítés.
A gonoszság és a bűn áradata elárasztotta a világot.
Bizalommal rád emeljük szemünket, Jézus Anyja és a mi irgalmas és hatalmas Anyánk.
Ma ismét kérünk téged minden gyermeked üdvösségéért, irgalmas, szerető, édes Szűz Mária. Ámen.
Ima a magyar magzatokért
Uram Jézus! Édesanyád, Szűz Mária közbenjárására, aki kilenc hónapon át méhében hordozott, és szüzességének sérelme nélkül szült e világra, általa neked szentelünk minden anyaméhben lévő magyar magzatot, hogy e világra megszületve, téged, az örök világosság fényét megismerjenek, és életük folyamán téged szolgáljanak, hogy ezáltal a te dicsőségedre éljenek a földön, és boldogító színelátásodnak örvendjenek a mennyben.
Ámen.
Három „Üdvözlégy” ájtatossága a magzatokért
Szívem mélyéből tisztellek, Boldogságos Szűz Mária, mint az Örök Atya leányát! Hatalmasabb vagy az ég összes angyalánál és szentjénél, hiszen téged öröktől fogva kiválasztott az Isten, hogy az üdvösség munkatársa legyél. Néked ajánlok és szentelek minden magyar magzatot. – Üdvözlégy.
Szívem mélyéből tisztellek, Boldogságos Szűz Mária, mint az Isten egyszülött Fiának Anyját, hiszen általad lett emberré az Isten, és reád bízta az irgalmasság kincseinek kiosztását. Néked ajánlok és szentelek minden magyar magzatot. – Üdvözlégy.
Szívem mélyéből tisztellek, Boldogságos Szűz Mária, mint a Szentlélek Jegyesét, Isten titkainak tárházát. Néked szentelek minden magyar magzatot, hogy e világra születve a Szentlélek Úristen kegyelme által az igaz katolikus hitet megismerjék, abban hűségesen kitartsanak, és ezáltal üdvözüljenek. – Üdvözlégy.
