„Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végeig” (Máté 28,20).
a) Ez kimondhatatlan vigaszunk, melyet a legteljesebben lefoglalunk magunknak, mert mindenben s mindenütt s élénken és közvetlenül érintkezni akarunk vele. Érezzük jelenlétét, szinte megcsap lehellete; fényes árnyék gyanánt kísér akár szőnyegen, akár gyaluforgácson vagy törésföldön járjunk. Szavai csengnek fülünkben; virág, madárdal, hajnal, alkony, harangszó és lelkünkön átvillanó gondolatok figyelmeztetnek rá. Beszélünk vele, rendeleteit vesszük, ellátogatunk hozzá az Oltáriszentségben. Üdvünket intéztetjük szolgái által; a gyónásban vérével hintjük meg lelkünket, a szentáldozásban az egyesülés szeretetét és melegét élvezzük. Mindez a hit azt hirdeti: itt a Krisztus; minden vigasz így szól: Itt a Krisztus. Hideg, sötét van máshol; nálunk Krisztus szeme és lelke ragyog; máshol csupasz templomok, poros bibliák, üres oltárok; nálunk nemcsak a háza, hanem ő maga a házban. Telve van a világ Istennel, gondolataival, műveivel, erejével; nálunk azonkívül telve és telítve van minden Krisztussal; az ő ügye, céljai, dicsősége, szentségei, egyháza… mindenünk.
b) Ez kimondhatatlan erőnk. Nem vért és sín, kard és fal, hanem lélek és érzés; behatol értelmünkbe és akaratunkba. Gondolatai rügyeznek; érzései, vágyai feszülnek bennünk. Aki átadja magát neki, az a tavaszt átéli önmagában. Minél fogékonyabb és tisztelettudóbb a lélek, annál édesebben és önkéntesebben fejlenek ki benne Krisztus gondolatai és érzései. Vihar és napsugár, béke és harc, siker és kudarc váltakoznak fölötte is; de hűsége és ragaszkodása, szorgossága, istentisztelete átsegíti mindezen. Jézus a mi csendes, mély, kitartó erőnk. Hívek, kitartók tudunk lenni általa vigasztalanságunkban is; tudunk várni az éjben is a napra.
c) Ez kimondhatatlan lelkesülésünk. Jézus velünkléte ugyanis egyre bensőségesebb egyesülést sürget, s ez az egyesülés egybeforraszt, áthevít és tisztít. Úgy érezzük, hogy immár nem szakíthat el semmi Krisztustól, sem kard, sem szenvedés, sem élet, sem halál; a bűn erőszakos szív- és lélekrepesztésnek, öngyilkosságnak látszik. Jézus velünk-léte idomítja a mi zsémbes, elfogult, hideg, egyoldalúan szubjektív, másokat meg nem értő, nem méltányló, tüskés, szögletes természetünket, és kezdünk örülni azon, hogy másokra szeretettel gondolunk, jóságosan tekintünk, hogy előzékeny, derült, meleg, nemes indulatú lelkek vagyunk. „Nektek, kik az én nevemet félitek, föltámad az igazság napja és üdvözülés jár sugaraival” (Mal. 4,2).
