Ha Szent János evangéliumát olvassuk, észrevehető mennyiszer ismétli Krisztus: „Az én tanításom nem enyém”;[1] „a Fiú nem tehet magától semmit”;[2] „nem cselekedhetem én magamtól semmit”;[3] „semmit sem cselekszem magamtól”.[4]
Vajon azt akarja ezzel mondani, hogy neki nem volt emberi értelme, akarata, tevékenysége? – Semmiképpen sem, hiszen ez a gondolat eretnekség volna. Hanem mivel Jézus embersége személyesen egyesült az Igével, Krisztusban nem volt emberi személy, akihez lelkitehetségei tartoztak volna. Benne csak egy személy volt, az Ige személye, aki mindent az Atyával együtt tesz. A legteljesebb függésben volt az istenségtől. Minden tevékenysége a benne lakozó egyetlen személytől származott, az Ige személyétől. Ez a tevékenység, még ha közvetlenül az emberi természet hozta is létre, gyökerében, forrásában isteni volt. Ezért jelentett végtelen dicsőséget az örök Atyának és ezért telt benne kedve.
Utánozhatjuk-e mi ezt? – Igen, mivel a megszentelő kegyelemmel részesülünk Krisztus istenfiúságában. Tevékenységünk a kegyelemmel forrásában fölmagasztosul, mintegy átisteniesül. Természetesen a létrendben megtartjuk saját személyiségünket. Természet szerint mindig csak teremtmények maradunk. Bármilyen szoros és bensőséges legyen is Istennel való egyesülésünk a kegyelem által, azért ez az egyesülés csak járulékos marad, nem lesz lényegi. De annál nagyobb jelentőségű, hogy személyiségünk önirányítása a tevékenység rendjében már elhalványul az Istenség előtt.
Ha azt akarjuk, hogy semmi se álljon közénk és Isten közé, semmi se akadályozza vele való egyesülésünket és az isteni áldások lelkünkbe áradjanak, nemcsak a bűnről, a tökéletlenségről kell lemondanunk, hanem még saját személyiségünket is le kell vetnünk, ha akadályozza Istennel való tökéletes egyesülésünket. Akadályozza pedig akkor, amikor saját ítéletünk, saját akaratunk, fogékonyságunk másképpen gondolkodik és cselekszik, mint az mennyei Atyánk óhajtása. Higgyük el, hogy hibáink, gyengeségeink, gyarlóságaink, emberi szolgaiságunk sokkal kevésbé akadályoz bennünket Istennel való egyesülésünkben, mint a léleknek az az állandó magatartása, mellyel, hogy úgy mondjuk, meg akarja őrizni tevékenysége tulajdonjogát. Nem kell tehát megsemmisítenünk személyiségünket, – ez nem is lehetséges és Isten sem akarja, – hanem, ha szabad azt mondanunk, rá kell bírnunk az Isten előtt való teljes meghódolásra. Le kell tennünk Isten lába elé és kérnünk kell őt, hogy Lelkével miként Krisztus emberségében is, ő legyen legfőbb irányítója minden gondolatunknak, minden érzelmünknek, minden szavunknak, minden cselekedetünknek, egész életünknek.[5]
Mikor a lélek elérkezik arra a tökéletességre, hogy kivetkőzik minden bűnből, minden önmagához és teremtményhez való vonzódásból, mikor kiirt magában, amennyire lehetséges, minden természetes és emberi hajlamot, hogy teljesen átadja magát az isteni működésnek, mikor élete a legteljesebb függő viszonyban áll az Istennel, akaratával, parancsaival és az evangélium szellemével, mikor mindent a mennyei Atyára vonatkoztat: akkor elmondhatja magáról: „Isten vezet engem”.[6] Mivel bennem minden őtőle van, kezében vagyok. Az ilyen lélek elérkezett Krisztus tökéletes követéséhez, úgyhogy élete magának Krisztus életének másolata: „Élek, pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”.[7] Isten irányítja, Isten vezeti. Minden isteni ösztönzésre mozdul benne. Ez az életszentség. Így követjük a legtökéletesebben Krisztus Jézust, létében, Istenfiúságában éppúgy, mint abban a legfőbb készségben, hogy egészen Atyjához tartozzék; ez Krisztus követése személyében és működésében.
Ne gondoljuk, hogy vakmerőség részünkről, mikor ilyen magasztos eszményt akarunk megvalósítani. Nem, sőt ez Isten óhajtása. Ez ránk vonatkozó örök gondolata: „Eleve arra rendelt minket, hogy hasonlók legyünk Fia formájához”.[8] Minél jobban hasonlítunk Fiához, annál jobban szeret bennünket az Atya, mert annál jobban egyesülünk vele.[9] Amikor látja, hogy valamely lélek Fiában egészen átalakult, különös oltalmába veszi és különös figyelmével gondját viseli. Elhalmozza áldásaival, nem korlátozza kegyelemközlését. Ez az Isten bőkezűségének titka.
Ó, köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy mintaképül adta nekünk Fiát, Jézus Krisztust, úgyhogy csak rá kell néznünk és tudjuk már, mit kell tennünk: „Őt hallgassátok”. Krisztus mondta: „Példát adtam nektek, hogy amint én cselekedtem veletek, ti is úgy cselekedjetek”.[10] Példát adott nekünk, hogy nyomdokaiba lépjünk: „Példát hagyott nekünk, hogy az ő nyomdokait kövessük”.[11] Ő az egyetlen út, őt kell követnünk: „Én vagyok az út”.[12] Aki őt követi, nem jár sötétségben, hanem eljut az élet világosságára. Íme, ezt a mintaképet fedi fel előttünk a hit, ezt az érzékfölötti, mégis megközelíthető mintaképet: „Nézz rá és a minta szerint cselekedjél”.[13]
Az Úr Jézus lelke mindenkor szemlélte az isteni lényeget: ugyanakkor látta Istennek az emberiség számára megalkotott eszményképét is. Nézzük hát és iparkodjunk egyre jobban megismerni Krisztus Jézust, tanulmányozzuk életét az evangéliumban, kövessük misztériumait abban a csodálatos elrendezésben, melyet az Egyház állapított meg liturgikus évében, ádventtól pünkösdig. Nyissuk ki hitünk szemét és úgy éljünk, hogy megvalósítsuk magunkban ennek a példaképnek vonásait és életünket hozzáalakítsuk szavaihoz és tetteihez. Ez a mintakép isteni és kézzelfogható; bemutatja nekünk a köztünk működő Istent, aki emberségében megszenteli minden cselekedetünket, még a legközönségesebbeket is, minden érzelmünket, még a legbensőségesebbeket is, minden szenvedésünket, még a legmélységesebbeket is.
Nézzük őt, ezt a mintaképet, de hittel. – Néha kísértést érzünk, hogy irigyeljük Krisztus kortársait, akik láthatták, hallhatták, követhették őt. De a hit éppoly jelenvalóvá teszi számunkra, és ez a jelenlét nem kevésbé hatásos a lélek számára. Maga Krisztus megmondotta: „Boldogok, akik nem láttak és hittek”.[14] Megérteti velünk, hogy nem kevésbé hasznos számunkra, ha a hit kapcsol össze vele bennünket, mint ha testben látnók őt. Az Isten tulajdon Fiáról olvasunk az evangéliumban, amikor látjuk életét és cselekedeteit, vagy mikor misztériumait ünnepeljük. Mindent elmondtunk Krisztusról, ha ezt mondjuk: „Te vagy az élő Isten Fia”. Ez az az alapvető szempont, amelyből tekintve isteni példaképe lelkünknek. Szemléljük őt, de ne elvont, külsőleges, elméleti, hideg szemlélődéssel, hanem a szeretet szemével. Iparkodjunk elérni, hogy életünkben ennek a mintaképnek legkisebb vonásait is megvalósítsuk, de legfőképpen azt az állandó készséget, hogy Atyjáért éljünk. Egész élete visszavezethető erre a gondolatra: Krisztus összes erényei abból folynak, hogy lelke állandóan Atyja felé fordult. Ez az irányzódás pedig annak a kimondhatatlan egyesülésnek gyümölcse, mely által Jézusban az emberség teljesen belesodródott abba az isteni lendületbe, mely a Fiút Atyja felé vonzza.
Tulajdonképpen ez a keresztény élet: először a megszentelő kegyelem által részesülünk Krisztus istenfiúságában. Ez Jézus követése Istenfiúságában. Azután erényeinkkel megvalósítjuk az életszentség ezen egyetlen eredeti mintaképének vonásait: ez Jézus követése műveiben. – Mindezek Szent Pál gondolatai, melyeket így fejez ki: „Ki kell alakítani magunkban Krisztust”,[15] „magunkra kell öltenünk Krisztust”,[16] „hordanunk kell magunkon a Krisztushoz való hasonlóságot”.[17]
Christianus alter Christus: „A keresztény Krisztus mása”. Az egész szenthagyomány, ha nem is ezekkel a szavakkal, de legalább hasonló kifejezésekkel, így határozta meg a keresztény embert. – A keresztény „Krisztus mása” először azért, mert a kegyelem révén a mennyei Atya gyermeke és itt a földön Krisztus testvére, hogy odafönt majd társörököse legyen; azután „Krisztus mása”, mert egész tevékenysége – gondolatai, vágyai, cselekedetei – abban a kegyelemben gyökereznek, hogy követi Jézus gondolatait, vágyait, érzelmeit, megegyezve Jézus cselekedeteivel: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, mely Krisztus Jézusban is megvolt”.[18]
[1] Jn 7,16
[2] Uo. 5,19
[3] Uo. 5,30
[4] Uo. 8,28
[5] Omnis cogitatio nostra et intellectus et omnis sermo et omnia actus nostram quidem denegationem spiret, Christi autem testimonium atque confessionem. Origen. Homil. 2. in 16, Matth.
[6] Zsolt 22,1
[7] Gal 2,20
[8] Róm 8,29
[9] Si imitatorem te praebeas Christi, appropinquasti Christo et per Christum Deo. Szent Ambrus: In psalm. 118. sermo 22.
[10] Jn 13,15
[11] 1Pt 2,21
[12] Jn 14,6
[13] Kiv 25,40
[14] Jn 20,29
[15] Gal 4,19 és Ef 4,13
[16] Róm 13,14
[17] 1Kor 15,49
[18] Fil 2,5
