Olvasmány Szent István király Intelmeiből

A katolikus hit megőrzéséről, 1027

Minthogy a királyi méltóság rangját csakis a hívők és a katolikus hitet vallók nyerhetik el, ezért parancsainkban a szent hitet tesszük az első helyre. Ha a királyi koronát meg akarod becsülni, legelőször azt hagyom meg, tanácsolom, illetve javaslom és sugallom, kedves fiam, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass, s valamennyi egyházi személy méltán nevezzen igaz keresztény hitvallású férfinak; enélkül bizony, tudd meg, sem kereszténynek, sem az egyház fiának nem mondanak. Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük. Ám ha a hit pajzsát tartod, rajtad az üdvösség sisakja is. Mert e lelki fegyverekben szabályszerűen harcolhatsz láthatatlan és látható ellenségeid ellen. Hiszen az apostol ezt mondja: „Csak az nyeri el a babérkoszorút, aki szabályszerűen küzd.” A hit tehát, melyről beszélek, a következő: higgy erősen a mindenható Atyaistenben, minden teremtmény teremtőjében, és az ő egyszülött fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, kit az angyal meghirdetett, ki Szűz Máriától született, az egész világ üdvösségéért a keresztfán szenvedett és a Szentlélekben, ki szólt a próféták s az apostolok, valamint az evangélisták szavával, mint egyetlen tökéletes oszthatatlan szeplőtelen istenségben, és kétely hozzád ne férjen. „Ez a katolikus hit, melyben – miként Atanáz mondja – ha akárki híven és erősen nem hisz, semmiképp sem üdvözül.” Ha valamikor uralmad alatt akadnának olyanok – távol legyen! -, kik az így egységbe fűzött Szentháromságot megosztani vagy kisebbíteni, vagy nagyobbítani próbálják, tudd meg: az eretnekség fejének szolgái azok, és nem a szentegyház fiai. Az ilyeneket pedig ne gyámolítsd, ne védelmezd, hogy magad is ellenségnek és bosszulónak ne mutatkozz. Mert az efféle emberek a szentegyház népét nyomorultul megrontják és szétszórják. Hogy ez ne történjék meg, különös gondod legyen.

Olvasmány XIII. Leó pápa HUMANUM GENUS kezdetű apostoli körleveléből

A szabadkőművességről, 1884. április 20.

Tisztelendő Testvérek! Üdv és apostoli áldás. Miután az emberi nem, a gonosz szellem irigy incselkedései következtében, teremtőjétől s a mennyei javaknak adományozójától, Istentől, szánalomra méltólag elszakadt, két, nem csak különböző, de egymással merőben szemben álló táborra oszlott, melyeknek egyike állhatatosan az igazság és erény mellett, másika pedig e kettő ellen küzd. Az egyik Istennek földi országa, Jézus Krisztusnak igaz anyaszentegyháza, melynek ha igazán s úgy hogy örök üdvösségünket is biztosítsuk, tagjai lenni akarunk, Istent s az ő egyszülött Fiát teljes meggyőződésből és határozott akarattal kell szolgálnunk. A másik az ördögnek országa, melynek szolgálatában és hatalmában vannak mindazok, kik mesterök és ősszüleink gyászos példáját követve s az isteni, örökkévaló törvény előtt meghajolni vonakodva, törekvéseikben Istent nem ritkán mellőzik, sőt gyakran nyíltan fel is lázadnak ellene. Ezen ellentétes törvények hatása alatt, ellentétes irányt követő két városhoz hasonló, kétféle országnak természetét jól ismerte fel s jól jellemzi szent Ágoston, midőn azon tényezőt, mely minden egyesnek létet adott, élesen megkülönböztető rövidséggel ekként vonalazá körül: „A kétféle szeretet kétféle várost emelt magának: egy földit, az Isten megvetéséig elfajult önszeretet: egy mennyeit, az önmegvetésig felmagasztosult szeretet Isten iránt.” E két város századokon át különböző fegyverekkel s váltakozó harcmodorral, bár nem mindig ugyanazon tűzzel és eréllyel küzdött egymás ellen, manapság pedig azt tapasztaljuk, hogy a gonosz irányzatok pártolói mindnyájan összeesküdve, kettőztetett erővel működnek, miben őket a „Szabadkőművesek” elnevezése alatt ismeretes, világszerte elterjedt és erősen szervezett szövetkezet nemcsak ösztönzi, hanem hathatósan támogatja is. Terveiket ugyanis többé nem is titkolva, a legnagyobb vakmerőséggel Istennek szent tekintélye ellen felbujtogatják egymást s nyilvánosan és mindnyájunk szemeláttára oda törekesznek, hogy Istennek anyaszentegyházát végveszedelembe sodorják, hogy ekként, ha lehetne, a keresztény népeket végképpen megfosszák azon javak és jótéteményektől, melyeket a Megváltó, Jézus Krisztus szerzett nekünk. Ennyi csapás súlya alatt Isten iránti szeretetünk gyakran ily fohászt hoz ajkainkra: „Íme ellenségeid fölzendültek és a kik gyűlölnek téged, fejőket fölemelték. A te néped fölött gonosz tanácsot tartanak és a te szenteid ellen ármánykodnak. Mondják, irtsuk ki őket a nemzetek közöl.”

Olvasmány X. Piusz pápa PASCENDI DOMINICI GREGIS kezdetű enciklikájából

A modernizmus ellen, 1907. szeptember 8.

Abban a küldetésben, melyet Isten bízott ránk, hogy LEGELTESSÜK AZ ÚR NYÁJÁT, Jézus Krisztus első kötelességül jelölte ki azt, hogy féltékeny gonddal őrizzük a hagyományos szent hit kincseit és a tévesen nevezett tudomány kijelentéseiben és ellentmondásaiban szereplő elvetemült újdonságokat visszautasítsuk… El kell ismerni, hogy ebben a mostani végsőkig elvetemült korban különösen megnőtt Jézus Krisztus keresztje ellenségeinek száma, akik, merőben új és fölöttébb álnok módon megsemmisíteni iparkodnak az Egyház életerejét, sőt ha tudnák, alapjaiban semmisítenék meg magát Krisztus országát. Ezért nem szabad tovább hallgatnunk, ha nem akarunk hűtlennek látszani legszentebb kötelességünk iránt, és ha nem akarjuk, hogy azt a szelídséget, amellyel eddig éltünk azt remélve, hogy az érintettek jobb belátásra jutnak, ne kötelességmulasztásunknak tekintsék. … Ami legkivált sürgeti, hogy haladék nélkül szóljunk, az, hogy ma már a tévelyek mestereit nem a bevallott ellenségek között kell keresnünk. Elrejtőznek – és ez igen élénk félelem és aggodalom oka – magának az Egyháznak a kebelében és szívében, s annál félelmetesebb ellenségek, minél kevésbé nyíltan azok. Mi, Tisztelendő Testvérek, világi katolikusok és – ami még elszomorítóbb – papok nagy számáról beszélünk, akik az Egyház iránti szeretet színe alatt, teljes híjával a komoly filozófiának és teológiának, ellenben a velőkig áthatva a katolikus ellenfeleinél fölszedett tévtan mérgével, megvetve minden szerénységet, az Egyház megújítóiként tolják előtérbe magukat, akik zárt falanxokban, merészen támadást intéznek mindaz ellen, ami a legszentebb Jézus Krisztus művében, nem tisztelve saját személyét sem, amelyet szentségtörő vakmerőséggel lealacsonyítanak az egyszerű és tiszta emberségig. Ezek a férfiak csodálkozhatnak azon, hogy mi őket az Egyház ellenségei közé sorozzuk… Ellenségei az Egyháznak, bizonyára azok, és ha azt mondjuk, hogy rosszabb ellenségei nincsenek, nem távolodunk el az igazságtól. Valóban nem kívülről, mint már megjegyeztük, hanem belülről dolgoznak a romlásán: ma a veszély szinte az Egyház belsejében és ereiben van: csapásaik annál biztosabbak, minél jobban tudják, hová kell sújtani. Vegyük hozzá, hogy nem az ágakra vagy a csemetékre tették a fejszét, hanem magára a gyökérre, azaz a hitre és legmélyebb rostjaira. És ha egyszer elvágták a halhatatlan életnek ezt a gyökerét, igyekezni fognak a fertőző mérget beoltani az egész fába: nem lesz a katolikus hitnek egyetlen része sem, mely megmeneküljön kezüktől, egyetlen sem, ahol el ne kövessenek mindent a rombolásra. És amíg ezer meg ezer úton folytatják végzetes szándékukat, nincs semmi olyan alattomos, olyan álnok, mint taktikájuk: összeolvasztva magukban a racionalistát meg a katolikust, olyan rafinált ügyességgel teszik ezt, hogy könnyen megtévesztik a rosszul értesült szellemeket. Különben, vakmerőségüktől elkapatva, nincs az a következmény, amitől meghátrálnának, vagy éppen amit ne védelmeznének hangosan és makacsul. Ezzel jár – s e körülmény igen alkalmas a megtévesztésre – olyan élet, mely csupa tevékenység, különös kitartás és hév minden tanulmánynemben s oly erkölcsök, melyek általában ajánlhatók szigorúságuk miatt. Végül – és az, úgy látszik, a gyógyulás minden reményét elveszi – tanaik annyira megmételyezték lelküket, hogy emiatt megvetői lettek minden tekintélynek, türelmetlenek minden fék iránt: hamis lelkiismerettel dolgozva mindent elkövetnek, hogy az igazság iránti tiszta buzgalomnak tulajdonítsák azt, ami egyedül a makacsság és a kevélység munkája. Igaz, mi valamikor azt reméltük, hogy egy napon észre térnek; és ezért mi először szelíden bántunk velük, mint fiainkkal, majd szigorúan, végül – és igazán nehéz szívvel – nyilvánosan megdorgáltuk őket. Nem ismeretlen előttetek, Tisztelendő Testvérek, igyekezetünk meddősége: egy percre meghajtják fejüket, hogy tüstént annál gőgösebben emeljék föl.

Ó, hogyha csak a róluk (t.i a modernistákról) volna szó, mi talán hallgathatnánk: de a katolikus vallás, annak biztonsága forog kockán. Törjük meg hát a csendet, mely immár vétek volna. Itt az idő, hogy letépjük ezeknek az embereknek az álarcát, és a maguk mivoltában mutassuk meg őket az egész Egyháznak…

Olvasmány Szent X. Piusz pápa SACRORUM ANTISTITUM kezdetű motu propriójából

Az antimodernista eskü, 1910. szeptember 1.

Én, N.N., szilárdan hiszek és elfogadok minden tanítást és minden egyes tant, melyet az Egyház tévedhetetlen tanítóhivatala megállapított, felállított és kijelentett, különösen a tanok azon fő részeit, melyek e kor eretnekségeinek ellentmondanak.

Először: Vallom és hiszem, hogy Isten, minden dolgok kezdete és vége, az értelem természetes világánál, azaz „a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető” (Róm 1,20), vagyis hogy Isten a teremtés látható művei által, mint e teremtés oka bizonyossággal felismerhető és bizonyítható.
Másodszor: Elismerem és elfogadom a kinyilatkoztatás külső bizonyítékait, vagyis Isten tetteit, elsősorban a csodákat és próféciákat, mint a keresztény vallás isteni eredetének szilárd és biztos jeleit és kijelentem, hogy ezek minden időben, így a jelenlegiben is, minden ember értelmének a legjobban megfelelnek, ahhoz a legjobban alkalmazkodnak.

Harmadszor: Ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy az Egyházat, a kinyilatkoztatott Ige őrzőjét és tanítóját, maga az igaz és történelmi Krisztus közvetlenül és direkt alapította köztünk leélt földi életében, és azt Péterre, az apostoli hierarchia fejedelmére és a késői korokban az őt követő utódaira építette.
Negyedszer: Az apostoloktól az egyházatyákon keresztül mindig ugyanabban az értelemben és ugyanazzal a jelentéssel korunkig áthagyományozott hitvallást feltétel nélkül elfogadom; ezért a legteljesebb mértékben elvetem a dogmák fejlődéséről szóló eretnek koholmányt, mely szerint ezek értelmezése a kor szerint változhat, s eltérhet attól, amit az Egyház azelőtt megfogalmazott. Ugyancsak elvetek minden tévtant, mely a Krisztus menyasszonya által hirdetett és általa hűen megőrzött tudást egy filozófiai koholmánnyal vagy az emberi tudat egy másik termékével – mely emberi igyekezettel folyamatosan alakul ki és a jövőben is végtelen fejlődésen megy át – akarja helyettesíteni.
Ötödször: Abszolút igaznak ismerem el, és őszintén vallom, hogy a hit nem vak vallási érzület, mely a tudatalatti egyik rejtekéből a szív vágyától és az erkölcsileg formált akarat hajlamaitól hajtva tör elő, hanem az igazságnak a „hallás útján” (lásd: Róm 10,17) az értelemmel való valóságos elfogadása, mely által mi Isten, a Legigazabb tekintélye alapján igaznak tartjuk azt, amit nekünk a személyes Isten, Teremtőnk és Urunk mondott, kijelentett és kinyilatkoztatott.

Mélységes tisztelettel alávetem magam, és tiszta szívből csatlakozom minden elítéléshez, kijelentéshez és előíráshoz, melyek a „Pascendi” enciklikában és a „Lamentabili” dekrétumban szerepelnek, különösképpen azokhoz, melyek az ún. dogma-fejlődésre vonatkoznak. Egyúttal elvetem azoknak a tévtanát, akik azt állítják, hogy az Egyház által képviselt hit a történelemnek valaha is ellent mondhat, és hogy a katolikus dogmák abban az értelemben, ahogy őket eddig magyarázták, nem hozhatók összhangba a keresztény vallás valódi alapjaival.
Elítélem és elvetem ezenkívül azoknak az álláspontját is, akik azt mondják, hogy egy képzett kereszténynek kettős személyisége van, egy hívő és egy történész, mint ha a történésznek megengedhető lenne, hogy olyasmit állítson, ami a hívő hitével ellenkezik vagy olyan feltevésekkel álljon elő, melyekből az következik, hogy a dogmák tévesek vagy kétségesek, még ha direkt nem is tagadja őket.

Továbbá elvetem a Szentírás magyarázatának és értelmezésének azt a módját is, mely az Egyház hagyományának, a hit és az Apostoli Szék normáinak mellőzésével a racionalisták kitalálásaihoz csatlakozik, és az éppoly szabados mint céltalan szöveg-kritikát az egyetlen és legfőbb szabálynak kiáltja ki.

Azoknak a véleményét is elvetem, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a teológia-történet tanárának elsőként el kell vetnie minden olyan véleményt, mely a katolikus hagyomány természetfeletti eredetét vallja vagy azt, mely szerint az Egyház ígéretet kapott, hogy minden egyes kinyilatkoztatott igazság mindenkori megőrzéséhez isteni segítséget kap; ezután a tanár minden egyes atya írását tisztán tudományos szempontok szerint kell interpretálnia tekintet nélkül bármely megszentelt tekintélyre, és véleményét olyan szabadsággal kell megalkotnia, mint bármely más profán tárgyról.

Végezetül általánosságban vallom, hogy oly messze állok, ahogy csak lehet attól a téveszmétől, mely a modernistákat arra az állításra ösztönzi, miszerint a szent hagyomány semmilyen isteni dolgot nem tartalmaz, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy azt panteista módon értelmezzék, úgy, hogy végezetül nem marad más a hagyományból, mint a történelem közönséges eseményeinek puszta leírása vagyis olyan emberek története, akik a Krisztus és apostolai által megkezdett iskolát az elkövetkezendő századokban saját szorgalmukból, ügyességükből és elképzelésükből folytatták.
Ezért a legnagyobb eltökéltséggel életem utolsó leheletéig szilárdan fogom magam tartani az atyák hitéhez, az igazság biztos karizmájához, mely a püspöki hivatal apostoli utódlásában (in episcopatus ab Apostolis successione, lásd: Szent Ireneus) van, volt és lesz mindig; és nem azt vallom, ami a különböző korok képzettségének megfelelően jobbnak és alkalmasabbnak tűnhetne, hanem az atyák hitéhez ragaszkodom, melyet „soha más módon nem fogok hinni, soha más módon nem fogok értelmezni” (lásd: Tertullian), mint a kezdetektől fogva az apostolok által prédikált abszolút és változtathatatlan igazságot.

Fogadom, hogy mindezt hűségesen, csorbítatlanul és őszintén megtartom és sértetlenül megőrzöm, és ettől soha, se tanításban, se szóban vagy írásban el nem térek. Ezt fogadom, erre esküszöm, Isten és Isten Szent Evangéliuma engem úgy segéljen!

Olvasmány XII. Pius pápa MYSTICI CORPORIS kezdetű apostoli körleveléből

Jézus Krisztus Misztikus Testéről az Egyházról, 1943. június 29.

…Tagadhatatlan az is, hogy erről a tanról (t.i. az egyház Krisztus Misztikus teste) nem csak azok terjesztenek súlyos tévedéseket, akik az igazi Egyháztól elszakadva élnek, hanem a keresztények közé is belopódznak kevésbé pontos vagy teljesen téves vélemények, melyek az igazság helyes ösvényéről eltérítik a híveket.

Míg ugyanis egyrészt a hamis racionalizmus mindig képtelennek tart mindent, ami az emberi értelem erőit fölülmúlja és legyőzi, s míg egy másik rokon tévedés, melyet népszerű naturalizmusnak mondhatunk, az Egyházban nem lát, nem akar észrevenni mást, mint jogi és társadalmi kötelékeket, addig másrészt észrevétlenül belopódzik az álmiszticizmus, mely a teremtmények és a Teremtő közötti rendíthetetlen korlátokat el akarja távolítani és így meghamisítja a Szentírást.

Ezeknek az ellentétes és egymással ellenkező hamis felfogásoknak az az eredménye, hogy egyesek az ilyen mélyebb tanítást alaptalan félelemből veszélyes dolognak tartják és visszariadnak tőle, mint valami szép, de tiltott paradicsomi almától. Pedig semmiképp sem az; az Istentől kinyilatkoztatott titkok ugyanis nem lehetnek végzetesek az emberek számára, nem is kell a szántóföldben elrejtett kincs módjára terméketleneknek maradniuk; hanem épp azért adta azokat Isten, hogy a jámborul szemlélőknek lelki hasznára váljanak. Mert amint a vatikáni zsinat (az első) tanítja: «a hit által megvilágosított ész, ha szorgosan, kegyelettel és józanul keresi, akkor Isten segítségével megtalálja a hittitoknak bizonyos, nagyonis gyümölcsöző értelmét – akár a természetesen megismert dolgokkal való hasonlóságából, akár a hittitkoknak egymás közt és az ember végső céljával való összefüggéséből» – jóllehet mint maga a zsinat figyelmeztet, az értelem sohasem lesz alkalmas arra, hogy azokat úgy ismerje meg, mint azon igazságokat, amelyek megismerésének sajátos tárgyát képezik.

Hogy tehát új dicsőségben ragyogjon fel az Egyház szépsége, hogy minél világosabban kitűnjék a hívek kiváló és természetfeletti nemessége, mely abban áll, hogy Krisztus Testében, annak Fejével vannak összeköttetésben, hogy végül ebben a kérdésben a sok tévedésnek teljesen útját álljuk, Isten előtt való érett megfontolás után lelkipásztori kötelességünknek tartjuk, hogy e körlevéllel az egész keresztény nyájnak kifejtsük Jézus Krisztus titokzatos Testéről és a híveknek ugyanabban a Testben az isteni Megváltóval való összeköttetéséről szóló tant, és egyúttal e vonzó tanból bizonyos tanulságokat vonjunk le, hogy azok segítségével e hittitoknak mélyebb vizsgálata a tökéletességnek bőségesebb gyümölcseit hozza meg.

Olvasmány: Marcel Lefebvre érsek által kiállított alapító okirat
Szent X. Pius Papi Testvérület alapító okirata, Róma, 1974. november 21.

Teljes szívvel és teljes lélekkel csüngünk a katolikus Rómán, a katolikus hit őrzőjén és az ezen hit megtartásához szükséges hagyományokon, az örök Rómán, a bölcsesség és az igazság tanítóján.

Ezzel szemben elutasítjuk és mindig is elutasítottuk, hogy az új-modernista és új-protestáns tendenciájú Rómát, mely a II. Vatikáni Zsinatban és a zsinat utáni összes reformban, melyek ebből következtek, világosan előretört, kövessük. Mind ezek a reformok ténylegesen előidézték és hozzájárultak az Egyház szétrombolásához, a papság tönkretételéhez, a szentáldozat és a szentségek megsemmisítéséhez, a vallásos élet eltűnéséhez, a naturalista és teilhardista egyetemi, papszemináriumi és hittani oktatáshoz, olyan tanításhoz, mely a liberalizmusból és a protestantizmusból ered, és mely az Egyház ünnepélyes tanítóhivatala által már számtalan esetben elítéltetett.

Egyetlen auktoritás, még maga a legfelsőbb hierarchia sem kényszeríthet bennünket arra, hogy hitünket, ahogy azt az Egyház tanítóhivatala 19 századon keresztül világosan megfogalmazta és kihirdette, feladjuk vagy megrövidítsük.

Szent Pál mondja: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Nem ez az, amit korunkban a Szentatya emlékezetünkbe idéz? És ha szavai és tettei között bizonyos eltérés mutatkozik, mint például a dikasztérium ügyében, akkor mi azt választjuk, amit a múltban mindig tanítottak, és süketek leszünk az Egyház romboló újításaival szemben.

Nem lehet a „lex orandi” (liturgia) területén mélyreható változásokat bevezetni anélkül, hogy a „lex credendi” (hittan) ne változna meg. Az új mise új katekizmusnak, új papságnak, új szemináriumoknak, új egyetemeknek, egy karizmatikus, pentokostalikus Egyháznak felel meg, csupa olyan dolognak, mely minden idők igazhitűségének és tanítóhivatalának ellentmond.

Mivel ez a reform a liberalizmusból és a modernizmusból ered, teljesen át van itatva méreggel; eretnekségből származik, még akkor is, ha nem minden cselekedete direkt eretnek! Ezért lehetetlen minden éber és hű katolikus számára e reformokat elfogadni, és magát bármely módon ezeknek alávetni.

Az Egyházzal és a katolikus tannal szembeni hűség egyetlen módja üdvösségünk érdekében a reform elfogadásának kategorikus visszautasításából áll. Ezért folytatjuk a papi képzés terén tovább művünket mindennemű keserűség, rebellió, neheztelés nélkül minden idők tanítóhivatalának égisze alatt, azzal a meggyőződéssel, hogy ezzel a katolikus Anyaszentegyháznak, a pápának és a jövő generációinak nem tudunk nagyobb szolgálatot tenni.

Ezért ragaszkodunk szilárdan mindahhoz, amit az Egyház minden időben, és a zsinat modernista befolyása előtt, hitt és a gyakorlatban praktizált: az erkölcstanban, a kultuszban, a katekizmus-oktatásban, a papképzésben, az egyházi intézményekben és mindenben, ami a könyvekben törvénybe lett foglalva; így várunk arra, hogy a tradíció igaz fénye elűzze azt a sötétséget, mely az örök Róma egét jelenleg elhomályosítja.

Miközben mi Isten kegyelmével és a Boldogságos Szűz Mária, Szent József, Szent X. Pius pápa segítségével így cselekszünk, meg vagyunk győződve arról, hogy a római katolikus Egyházhoz valamint Péter minden utódjához hűek maradunk, és így a „fidelis dispensatores mysteriorum Domini Nostri Jesu Christi in Spiritu Sancto” (a mi Urunk Jézus Krisztus titkainak hűséges gondnoka a Szentlélekben) vagyunk. Amen.

Olvasmány Davide Pagliarani az FSSPX általános elöljárójának leveléből

A „Traditionis Custodes” kezdetű motu proprio megjelenésének alkalmából, Menzingen, 2021. július 22.

…De miért lett a szentmise az ellentmondás jelévé magán az Anyaszentegyházon belül? A válasz egyszerű és egyre világosabb. Ötven év elteltével a választ megerősítő különféle dolgok nyilvánvalóvá váltak minden tájékozott katolikus előtt: a tridenti szentmise a keresztény életnek – és ennek következtében a Katolikus Egyháznak – olyan felfogását fejezi ki és közvetíti, amely teljességgel összeegyeztethetetlen a II. Vatikáni Zsinaton kialakított egyháztannal. A probléma nem egyszerűen liturgikai, esztétikai, vagy pusztán gyakorlati. A probléma egyszerre doktrinális, morális, spirituális, egyháztani és szertartástani. Dióhéjban egy olyan probléma, mely az egyházi élet minden vonatkozását kivétel nélkül érinti. A hit kérdéséről van szó.

Az egyik oldalon van minden idők szentmiséje. Ez egy olyan Egyház középpontja, mely dacol a világgal és biztos a győzelmében, mert csatája nem kevesebb, mint annak a csatának folytatása, melyet áldott Urunk folytatott a bűnnek és a sátán országának megsemmisítéséért. A szentmise által s a szentmisén keresztül hívja seregének soraiba Urunk a katolikus lelkeket, megosztva általa velük keresztjét s győzelmét is. Mindebből a keresztény élet alapvetően katonás felfogása következik, melyet két sajátosság jellemez: az áldozatos lelkület, és a rendíthetetlen természetfeletti remény.

A másik oldalon áll VI. Pál miséje. Ez egy olyan Egyház hiteles kifejeződése, mely összhangba akar kerülni evilággal, és annak igényeihez kíván alkalmazkodni. Ez egy olyan Egyházat képvisel, amely végelemzésben nem tartja többé szükségesnek az evilággal való küzdelmet, mivel nem talál már benne semmi kivetnivalót. Egy olyan Egyházat jelenít meg, melynek már nincs mondanivalója a világnak, mivel már a világ hatalmasságaira hallgat. Ez egy olyan Egyház, mely már nem igényli áldott Urunk keresztáldozatát, mivel már elvesztette a bűn fogalmát, és nincs többé miért engesztelni. Egy olyan Egyház áll itt, mely már nem tartja többé küldetésének Urunk, Jézus Krisztus egyetemes királyságának helyreállítását, mivel most már egy olyan, jobbnak nevezett földi világ építéséhez kíván hozzájárulni, mely még szabadosabb, még egyenlősdibb, még környezettudatosabb, és – mindezek tetejébe – csupán tisztán emberi eszközökkel törekszik erre. Ehhez a humanista küldetéshez, melyre elkötelezték magukat az egyházfik, szükségszerűen egy olyan liturgia illeszkedik, mely ugyanannyira humanista és a szakralitás mindenféle fogalmától megfosztott.

Ez az elmúlt ötven év óta húzódó csata folyó év július tizenhatodikán egy igen jelentős fordulópontjához ért, mely csata nem pőrén két rítus között zajló háború: ez valójában a Katolikus Egyház és a keresztény élet két különböző és ellentétes felfogása közötti háború – olyan felfogások között, melyek teljességgel kibékíthetetlenek és összeegyeztethetetlenek egymással. Szent Ágoston gondolatát alkalmazva mondhatjuk, hogy a két mise két várost épít: minden idők szentmiséje a keresztény várost szépíti; az új mise egy humanista és szekuláris várost óhajt szolgálni.

Szolgálja a július tizenhatodikai hivatalos szöveg keményszívűsége által kiváltott „sokk” a tridenti szentmiséhez való ragaszkodásunk megújítását, elmélyítését és újrafelfedezését! Ennek a szentmisének, a mi szentmisénknek, olyannak kell lennie számunkra, mint az evangéliumi drágagyöngynek, miért készek vagyunk lemondani mindenről, amiért készek vagyunk mindent megadni. Aki nem kész vérét ontani ezért a szentmiséért, az nem méltó arra, hogy bemutassa! Aki nem kész arra, hogy mindent feladjon a megvédéséért, nem méltó arra, hogy részt vegyen rajta!…

A Szent X. Piusz Papi Testvérület kötelessége segíteni mindazon lelkeket, akik jelenleg megrémültek és zavartak. Először is kötelességünk felmutatni nekik azt a bizonyosságot, hogy a tridenti szentmise sohasem fog eltűnni a föld színéről. Ez a remény feltétlenül szükséges jele. Ezen túlmenően mindannyiunknak – akár papok, akár világi hívek vagyunk – meleg segítő kezet kell nyújtania számukra, mert ki nem vágyik megosztani az általa élvezett gazdagságot, az igazán birtoklását sem érdemli. Csak ily módon szerethetjük valóban a lelkeket, és mutathatjuk meg szeretetünket Egyházanyánk iránt. Minden lélek, akit megnyerünk áldott Urunk keresztjének, és ama mérhetetlen szeretetnek, amit áldozata révén kinyilvánított, az Egyháza számára és azon szeretet számára igazán megnyert lélek lesz, mely élteti azt, s melynek minket is éltetnie kell, különösen ebben a helyzetben.

Olvasmány Szent István király Intelmeiből

Az ősök követése, az imádság megtartása és az irgalmasság gyakorlása, 1027

Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. És az engedetlenség szelletje a korona virágait szórja szerte. Az engedetlenség valójában pestis az egész királyságban. Ezért, kedves fiam, apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.

Az imádság megtartása a királyi üdvösség legnagyobb járuléka, ezért a királyi méltóság kilencedik regulájában pendül meg. A folytonos imádkozás: a bűnöktől megtisztulás és feloldozás. Te pedig fiam, valahányszor Isten templomához járulsz, hogy Istent imádd, Salamonnal, a király fiával, magad is király lévén, mindig mondjad: „Küldd le [Uram, a bölcsességet] szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen, és így fölismerjem, mi kedves a szemedben [minden időben].” És ismét: „Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem, Uram. Vedd el tőlem a testnek kívánságait, és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem, Uram.” Ezzel az imádsággal fohászkodtak hát a régi királyok, te is ugyanezzel fohászkodj, hogy Isten minden vétked eltörlésére méltasson, hogy mindenki legyőzhetetlen királynak hívjon. Imádkozz azért is, hogy a tétlenséget, tunyaságot elkergesse tőled, megajándékozzon az erények összességének segedelmével, s így legyőzhesd látható és láthatatlan ellenségeidet. Hogy valamennyi alattvalóddal együtt gondtalanul, ellenséges támadásoktól nem háborgatva, békében végezhesd életed pályáját.

Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját, és a parancsok közt a tizedik. Mert az erények ura a Királyok Királya, miként égi serege áll kereken tíz karból, úgy életed vitele kerekedjék ki tíz parancsból. Kell, hogy a királyt kegyesség s irgalmasság díszítse, de a többi erény is hassa át és ékesítse. Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot.” Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz. Azután légy erős, nehogy a szerencse túlságosan felvessen, vagy a balsors letaszítson. Légy alázatos is, hogy Isten felmagasztaljon most és a jövőben. Légy majd mértékletes, hogy mértéken túl senkit se büntess vagy kárhoztass. Légy szelíd, hogy sohase harcolj az igazság ellen. Légy becsületes, hogy szándékosan soha senkit gyalázattal ne illess. Légy szemérmes, hogy elkerüld a bujaság minden bűzét, valamint a halál ösztönzőjét.

Mindez, amit fentebb érintettünk, alkotja a királyi koronát, nélkülük sem itt nem tud senki uralkodni, sem az örök uradalomba bejutni. Ámen.