Páli Szent Vince 1622-ben Marseille-ben a kikötő körül járkálva fiatal gályarabra akadt, kinek nemes, szelíd vonásai különös érdeklődésre s részvétre indították. Ez kérdezősködésére elmondotta szomorú esetet: „Én – szólt – jó, becsületes haszonbérlőnek vagyok gyermeke. Néhány barátom unszolására vadorzásra vetemedtünk s a nekünk ellenálló urasági tisztet majdnem meggyilkoltuk. Hatévi gályarabságot kaptam érte. Apámat megölte a bánat, kicsiny vagyonomat a per megemésztette, feleségemnek, gyermekeimnek hiányzik a kenyérkeresőjük. Mily szívesen dolgoznám értük!” – Könnyzápor hullott szeméből, szava elakadt a zokogástól. Az Isten szíve szerinti pap nem hagyta tovább beszélni. A gályarabok felügyelőjéhez lépett: „Uram – szólott – eressze szabadon ezt a fiatalembert, oldozza fel láncait. Íme itt az én két kezem, én magamra vállalom s elszenvedem helyette a még hátralevő három esztendőt”. A parancsnok bámul s némi ellenvetéseket tesz… Mindent felgondoltam – felele erre Vince – tudom, hogy az emberek szemében becstelen leszek, de Istent egyedül illeti meg az ítélet a becsület felett. Az ő ítélete mellettem fog szólni. Erre a fiatalemberre szükség van otthon; én viselem helyette láncait.” A rabot elbocsátották, Vincét láncra verték. Az egész időt kitöltötte a gályán. Békók s a gyalázat öltönye rajta, de nyugalomtól s a hitből fakadt békés derűtől ragyog az arca. Hősi áldozatával s türelmével meghódította s térítette valamennyi durvalelkű társát, olyannyira, hogy midőn a gályát elhagyta, Szent Pállal elmondhatta: „Krisztus Jézusban az evangélium által én nemzettelek titeket”. (1Kor 4,15)
Midőn 1889. január 30-án a spanyol Remus gőzös a Filippi-szigetek környékén hajótörést szenvedett, a rajta utazó két misszionárius egyike nem volt arra bírható, hogy a hajót elhagyja, míg csak valamennyi utas megmentve nincs. A fedélzeten térdelve imádkozott az egyik, midőn a hullámok átcsaptak felette. A másik ugyan végül a mentőcsónakba szállott, ámde mikor egyik szerencsétlen fuldokló a hullámokból felvételért esengett, a tengerbe vetette magát, lemondva helyéről s életéről szegény felebarátja javára, akit egyébként a máris nagy zsúfoltság miatt nem lehetett volna megmenteni. A misszionáriusok egyike P. Ragmond Pál jezsuita, a másik P. Dorando ferences volt.