„Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek.”
„Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd.”
„Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”.
Tamás Fuentellanában született 1488-ban. Apja, aki molnár volt, a péntekenként őrölt lisztet elosztotta a szegények között. Anyját is jótékonyságáról ismerték. Tamás utánozta a szüleit: gyermekként gyakran elajándékozta a reggelijét, sőt még ruhadarabjait is a szegényeknek.
Korán megmutatkozott, hogy átlagon felüli képességekkel rendelkezik. Amikos meghalt az apja; egy házat és némi pénzt hagyott rá. Tamás hazatért, a pénzt szétosztotta a rászorulók között, a házat pedig anyja beleegyezésével kórházzá alakította át. Ragyogó tanár hírében állt. Kétévi tanító tevékenység után ott hagyta a professzorságot, és belépett az ágostonosok rendjébe. Rendtársai csodálták a csendes, szerény novíciust.
1518-ban pappá szentelték. Most már a kolostorban is kellett teológiát tanítania. Csakhamar keresett gyóntatóatya és igehirdető lett. V. Károly császár udvarába akarta vitetni, ez azonban nem valósult meg.
1519-ben házfőnök, 1527-1529 között az andalúziai, 1534-1537 között a kasztíliai rendtartomány elöljárója lett.
1555-ben Tamás érsek úgy érezte, hogy meggyengült egészsége miatt hivatalát már nem tudja ellátni, ezért vissza akart vonulni. Mielőtt azonban erre sor került volna, meghalt. Előzően mindenét elajándékozta, még az ágyát is; csak azt kérte, hogy kölcsönvehesse addig, amíg szüksége lesz rá, hogy rajta halhasson meg. (+Valencia, 1555. szeptember 8.)
Tamás érseket 1618-ban boldoggá, 1658-ban pedig szentté avatták.
Már valenciai érsek volt, mikor egy botrányos életű papjának az ügyét kellett elintéznie. Hiábavalónak bizonyult annál minden figyelmeztetés, nem hallgatott senkire. Végre az érsek magához idézte. A pap ezt az idézést már nem vehette hallatlanba, nagy morogva útnak indult tehát Valencia felé. Közben a följelentőket szidta magában: törődnének a maguk dolgával. Megátalkodott szívvel várta a dorgatóriumot. Neki ugyan beszélhetnek!
Tamás érsek azonban egy rossz szót sem szólt, mikor elébe került a bűnös, hanem barátságosan betessékelte a házi kápolnájába. Ott azután komoly atyai hangon, de azért barátságosan csak annyit mondott neki:
„Testvérem az Úr Krisztusban! A te lelkedet tőlem kérik majd számon az ítélet napján. És szigorú lesz a számonkérés. Azért én most akarok érted vezekelnie.”
A pap elálmélkodott a szíves fogadtatáson, még inkább a főpásztor beszédén. Sejtelme sem volt, hogy mi lesz már most vele. Mire fölocsúdott volna, az érsek már ott térdelt a kápolna feszülete előtt, félrehúzta válláról a kopott, foltos csuhát – mert abban járt érsek létére is, kezébe vett egy korbácsot és – kezdte magát ostorozni. Kiserkedt a vére a csapások alatt. Nézte a pap elrémült arccal ezt a véres vezeklést, s egyszer csak ő is ott térdelt az érsek mellett. „Az Isten szerelmére! tört ki belőle a szó, én vagyok a bűnös! Nekem jár ez a fenyítés! Én akarok vezekelni!”
A hatvanadik év körül járt Szent Tamás, mikor ez az eset történt. S az a szeretet, bölcsesség, elszántság, ami sugárzik belőle, egy Istenből való hosszú életnek kiérett gyümölcse. A lelkekkel sáfárkodik, s meg tudja tenni ezt a gesztust is, csakhogy megnyerje őket. S nem fél, hogy kisebbedik a méltósága, hogy elfogy az ereje. Kisebbedés, veszteség nem érheti, annyira hozzánőtt az Úristenhez, annyira érzi magában az ő erejét. Utánozza Krisztust, aki kiüresítette önmagát … a kereszt haláláig, mert nem rablott zsákmány volt benne a méltóság és fölség; tehát el sem is veszítheti. Szent Tamás egészen krisztusi lélek. Azért tud kivetkőzni mindenből, ami földi nagyság, s akkor tűnik ki, hogy óriás.
Elkezdte járni ennek a kivetkőzésnek útját már kisgyerek korában. Megtörtént vele, hogy tél idején egy szál ingben ment haza az iskolából, mert mindenét odaadta valami szegény gyereknek. Vagy elcserélte az új ruháját egy rongyos fiúéval, és mikor otthon faggatni kezdték, váltig bizonygatta, hogy ez neki sokkal jobban áll. Máskor meg hat kéregető állított be egymásután a házukba. Tamás maga volt otthon. Nem tudott máshoz hozzáférni, de volt az udvarukon egy kotlósuk hat csirkével. Adott hát mindegyiknek egy-egy csirkét. S mikor megérkeztek a szülei, megvallja: jó, hogy nem jött hetedik, mert annak már a kotlóst kellett volna odaadni.
S ezt nem azért tette, mintha elnézte volna a dolgot, mintha nem lett volna érzéke az élet realitásai iránt. Jómódú emberek voltak a szülei: a spanyolországi Fuellána község polgárai, és tudták, hogy a gazdagnak illik segíteni a szegényen. Számon kérték ugyan fiuktól, hogy mit csinál, de nem ellenezték a bőkezűségét. Sőt örültek neki. Mi kifogásuk is lehetett volna ellene? A fiú jó szívvel hallgatott rájuk mindenben, őrizte az első ártatlanságot, szorgalmasan tanult. Az Úr – hála neki – adott mit aprítani a tejbe.
De nemcsak hogy tanult, hanem egészen kiváló tehetség volt. Elvégeztették vele a salamancai egyetemet is, s alig hogy végezte, huszonhat éves korában már tanszéket szerzett ott. De nem maradt sokáig. Más tudományt szomjazott ő, a szentek tudományát! Egyre jobban látta, hogy az Úr egészen le akarja foglalni a maga számára. Nem elég, hogy a ruháját adja oda az ő kedvéért, mint gyermekkorában tette, magát akarja mindenestül. Belépett hát az ágostonos remetékhez.
1520-ban pappá szentelték. Első miséjét karácsonynapján mondta.
A tudománynak nem fordított hátat, a jámborságban nagy léptekkel haladt előre. Azt tartotta, hogy „a nagy tanultság jámborság nélkül olyan, mint a kard a gyerek kezében: csak árt vele magának”. De azt is, hogy „nagy hasznára van ugyan az embernek, ha jámbor, de az Egyháznak és felebarátainak csak akkor tud a jámborságával is használni, ha tudománnyal párosítja … nagy tévedés azt hinni, hogy a tudományos foglalkozás nem fér meg a szerzetesélettel”.
Harmincnégy évet töltött a szerzetben. Járta itt az Isten-keresésnek és szolgálatnak
azt az útját, amit a szabályok kijelöltek. Szolgált az oltárnál, recitált a kórusban, ápolt a betegszobában, s ami ideje maradt, azt a könyvtárban töltötte tanulmányban vagy a cellájában imádságban. Azt szokta mondani, hogy ezeken a helyeken érzi magát otthon; máshol mintha börtönben volna. Aztán volt prior Salamancában és Burgosban, majd tartományfőnök az andaluziai és kasztdiai provinciában.
Elöljáró korában különösen négy dologra ügyelt.
- Először is, hogy az istentiszteletet buzgón és áhítattal végezzék az ő kolostorában. Mert hogyan várhatnák az Úr áldását, ha nem adják meg neki az illő tiszteletet?
- Azután az elmélkedésre. Mert ha ez elmarad, az áhítat is elvész az oltárnál, a figyelem a kórusban; akkor nyugtalan és szomorú lesz a szerzetes, nem ízlik neki a munka, és a sátán ott csapja be, ahol akarja; eltéved az ilyen a jól jelzett úton is.
- Harmadszor, hogy a béke és a testvéri egyetértés meglegyen, mert amelyik kolostorból ez hiányzik, pokol lesz belőle.
- Végül, hogy senki se lustálkodjék, mert ez a bukás kezdete.
Közben V. Károly császár udvari szónokává választotta. Mar régóta hallgatták őt sokan, és mindig szívbemarkoló volt a szava. Prédikálásának irányát mutatja az a nyilatkozata, hogy bár a könyvekben is sok használhatót lehet találni az igehirdetőnek, de amire igazán szüksége van, az „az életszentség, alázatos imádság és az Isten dicsőségét meg a lelkek üdvösségét néző buzgóság”. Benne megvolt. S nemcsak a szerzetesi élet gyakorlatai szoktatták rá, nemcsak a hősies önmegtagadások és mindennapi szeretetszolgálatok bizonyították meg; maga az Úr vezette őt a misztikai élet rendkívüli útjain is.
„…Imádság közben, különösen a szentmise alatt Tamás gyakran élt át misztikus eksztázisokat. Ezek gyakran kínosak voltak számára, és mindent megtett, hogy elrejtse őket. Így egy beöltözéskor mondott prédikációja alkalmával negyedórán át nem tudott beszélni…”
Szent Tamás mindent megtett, hogy rejtekben tartsa a rendkívüli kegyelmeket, mégis gyakran fölcsillant a karizmáktól kincses lelke az emberek előtt is és hódított.
Egyszer Vallisoletben prédikált a császári udvar előtt. Jelen volt V. Károly is. Azt beszélte el a Szent, hogyan mosta meg az Üdvözítő apostolai lábát az utolsó vacsorán. Mikor Szent Péter szavaihoz ért: Uram, te akarod mosni az én lábaimat? annyira átélte az apostol alázatos megrökönyödését, hogy egyszerre önmagát érezte a helyében.
Mintha hozzá jött volna az Úr. És csak azt tudta rebegni: „ Uram ! Te? – nekem? Te, az én Istenem, az angyalok dicsősége, a mennyország ékessége, minden teremtmény Ura nekem? nekem?!” és elakadt a szava. Úgy állt ott, mint egy szobor; csak a könnyek ömlöttek szeméből. Vagy jó félóráig állt ebben az elragadtatásban, de senki meg nem mozdult volna hallgatói közül. Várták a látomás végét. És mikor a szent magához tért és beszélni kezdett, úgy szólt, mintha angyal jött volna az égből. Úgy szólt, mint aki megtapasztalta a nagy Isten nagy kegyelmeit. A legmegrögzöttebb szív is megindult szavára.
Mikor a granadai érsekség megüresedett, nem kerülhette el, hogy a császár föl ne ajánlja neki. Ekkor még sikerült elhárítani. A következő alkalommal azonban már nem: a valenciai érsekséget el kellett fogadnia. Ráparancsoltak a szent engedelmesség nevében. Nem szívesen vállalta. Sokat gyötrődött magában a rá háruló felelősség miatt. Egyszer azzal állított be gyóntatójához: „Atyám, atyám! Gondolja, hogy megmenthetem lelkemet az érseki méltóságban? Van reményem az üdvösségre?” De azért meddő töprengésekbe nem merült, hanem mindent megtett, hogy mégis megmentse lelkét.
Egy szál kopott ruhában állított be érseki városába. Mikor trónjára vezették, félretolta a selyemvánkosokat és megcsókolta a földet. Első látogatása a börtönnek szólt. A káptalan 4000 aranyat adott neki, hogy berendezkedhessen, megszerezze a főpapi ruhákat. Tudták, hogy szegény barát. De a szent mindjárt odaadta az egész összeget a nemrég leégett kórház fölépítésére. S megmaradt az ócska csuhában, a legszükségesebb berendezéssel a lakásában. Eleinte szemrehányásokat tettek neki érte. A káptalanja szégyellte, hogy csak ilyen érsekük van. S hiába volt 18.000 arany évi jövedelme, végig így maradt.
„…A székesegyház kanonokjai, akik sokat adtak a méltósággal teli fellépésre, gyakran szégyenkeztek érsekük miatt. Egyikük meglepte egy alkalommal, amikor éppen szerzetesruháját foltozta. ,,De excellenciád, ezt mégiscsak megcsinálja önnek bármelyik szabó egypár fillérért!” — vélte kissé bosszankodva. ,,De az a pár fillér egy szegény embernek talán az ebédjét jelenti” — jegyezte meg halkan az érsek. ,,Nagyon lekötelez a személyem körüli szorgoskodásával, de tudja, hogy sem az állásom, sem a kötelességem nem a ruházatomtól függ. Csak a rám bízott lelkekről kell gondoskodnom.” — mondotta más alkalommal. Amikor a kanonokok arra késztették, hogy hordja legalább a selyem püspöki kalapot, végre engedett. Olykor azonban rámutatott a kalapra, és nevetve mondta: ,,Ez az érseki méltóságom! Elöljáróim, a kanonok urak szükségesnek tartják, hogy hordjam, mert különben nem lennék érsek!…”
Ha arról volt szó, hogy a maga számára vegyen valamit, két sousért is alkudni tudott a végletekig. De ha segíteni kellett valakin, marokkal adta az aranyat. Naponként ötszáz szegényt táplált; megyéje árváit ő nevelte; tizenegy éves püspöksége alatt nem ment férjhez szegény leány, kinek tőle hozomány ne járt volna.
Egy szegény nemes ember, akit egyébként is segített, éjnek idején állított be egyszer hozzá. Nem mert nappal menni, mert szégyellte, hogy ismét segítségre szorul.
„Jaj de nagy nyomorúságban lehet szegény, mondta titkárjának a szent, hogy ilyen időben jön. Adj neki húsz tallért!” De még elő sem szedték a pénzt, már ismét megszólalt: „Mégis inkább negyvenet adj. Mert ha nem lenne nagyon megszorulva, nem, jött volna most. És vigasztald meg, hogy csak bízzék az Úr Istenben”.
Meggyőződése szerint vagyonára a szegényeknek van joguk. Mikor a császár az irizzo-i vár építéséhez kért tőle 20.000 tallért kölcsön, nem akart adni. Kell az Anyaszentegyház szegényeinek. Figyelmeztették, hogy meg talál sértődni a császár.
„Nagyon sajnálnám, válaszolta, ha őfelségének okot adnék a haragra. De ha nem tudok a császár akaratának eleget tenni az Isten sérelme nélkül: nagyon szívesen venném, ha őfelsége megengedné, hogy visszamenjek a cellámba. Még itt hordom a kulcsát az övemen.”
De belátta, hogy nagyon fontos vár megerősítéséről van szó, s mégis adott 10.000 tallért – biztos zálog ellenében.
Többször szemére vetették, hogy könnyelmű az adakozásban; sok csaló is akad azok között, akiket támogat. Nem tudták más útra téríteni. „Ha csalók vannak köztük, azokat intézze el a helytartó meg a rendőrség. Ez az ő kötelességük. Az én kötelességem, hogy mindenkit támogassak, aki az ajtómon zörget. Mit számit az, ha becsapnak, mikor mi az alamizsnát jó szívvel és az Úr Jézus nevében adjuk!”
Azt is szokta mondani: „Ha azt akarod, hogy Isten meghallgassa kérésedet, hallgasd meg te is a szegénynek szavát. Ha azt akarod, hogy Isten megelőzzön szükségedben, előzd meg te is a szegényt az ő szükségében és ne várd, míg koldulni kezd. Mindenekfölött pedig azokon segíts, kik röstellnek koldulni. Ha megkoldultatod őket, az annyi, mintha megvásároltatnád velük az alamizsnát”.
„Felelj nekem, bűnös: Vásárolhatsz-e pénzeden valami jobbat és szükségesebbet, mint bűneidnek váltságát?”
Tizenegy évig viselte az érseki méltóságot. Halálos betegségében (67 éves korában) nem volt már semmi mása, csak az ágya, amiben feküdt. Azt is odaajándékozta a fogháznak s megkérte az őrt, hogy hagyja nála kölcsön, míg be nem fejezi életét. Mikor sikerült az ügyet elintéznie, örvendezve hálálkodott: „Hála neked, Jézusom, hogy úgy távozom a világból, mint szegény szerzeteshez illik: nincs semmim”.
Kisasszony napján betegágya előtt misét mondtak. Úrfelmutatáskor még fölsóhajtott: „Benned bíztam, Uram”. Kommunióra már a mennyországban egyesült lelke Istenével.
Istenem, ki Szent Tamás püspököt a szegények iránti irgalmasság erényével ékesítetted fel, kérünk, hogy az ő közbenjárására mindnyájunkat, kik Hozzád esedezünk, tölts el kegyesen irgalmasságod gazdagságával.
A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen!
Őszi kántorböjt – Péntek
Őszi kántorböjt szeptember 14-ét, a Szent Kereszt felmagasztalását követő héten szerda, péntek és szombat.
A kántorböjt pontos böjti fegyelme:
szerdán és pénteken szigorú böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélétől tartózkodni kell,
szombaton enyhített böjt van: 3-szor lehet étkezni, 1-szer lehet jóllakni és húsfélét egyszer lehet fogyasztani,
fontos eleme az őszinte szentgyónás,
lehetőség szerint vegyünk részt szentmisén,
többet imádkozzunk és gyakoroljuk az irgalmasság cselekedeteit,
böjtölünk a papokért és a papságra készülőkért!
A hívők imáikban megfogalmazott kéréseik által, esdekeljék ki papjaink küldetésük méltó betöltéséhez szükséges kegyelmeket a Mennyei Atyától. A böjt kívánta áldozatvállalással pedig nyomatékosítják a Mennyei Atya előtt.
Arra hívunk és buzdítunk Benneteket, hogy követve és felelevenítve az ősrégi hagyományt, hogy böjtöljünk együtt püspökeinkért, papjainkért, diakónusainkért, hogy a Jóisten adja meg nekik mindazon kegyelmeket, amelyekkel missziós és lelkipásztori tevékenységüket a továbbiakban is lelkiismeretesen, eredményesen és boldogan tudják végezni Isten nagyobb dicsőségére és mindnyájunk üdvösségére.
Szeretetből, örömmel, szabadon, vállaljuk ezt a kis kényelmetlenséget lelkipásztorainkért, akik szeretetből egész életüket ajánlották fel a legfőbb Pásztornak miérettünk.
Ima a Jó Pásztorhoz
Jézus, jó pásztor, te azért jöttél, hogy keresd és üdvözítsd az elveszetteket.
Azért alapítottál papságot egyházadban, hogy minden időben folytassa műved.
Könyörögve kérünk, küldj munkásokat szőlődbe!
Küldj méltó papokat szent egyházadba!
Küldj szerzeteseket és szerzetesnőket!
Add, hogy mindenki kövesse hívásodat, akit szolgálatodra kiválasztottál,
viszont senki hivatás nélkül be ne jusson szentélyedbe!
Mária, apostolok királynéja könyörögj érettünk!
Ámen.
Kántorböjt – jejunium Quatuor temporum
I. Kallixtusz pápa (218-22) között a római pogány földművelő ünnepségek helyére, amelyeket júniusban, szeptemberben és decemberben tartottak, könyörgő napokat rendelt el.
Ezeket egészítette ki egy tavaszi könyörgő nappal Nagy Szent Leó pápa (440-461).
Így jött létre a jejunium Quatuor temporum, azaz a kántorböjt, amely a négy évszakban megvalósuló könyörgő napokat jelenti.
A latin „ieiunium quatuor temporum” félrehallásából keletkezett a magyar „kántorböjt” kifejezés, amelynek természetesen semmi köze sincs a „kántor” szavunkhoz.
Évente négyszer három napon böjtölünk a papokért és a papságra készülőkért.
A tradicionális latin rítusokban külön miseszövegek tartoznak hozzájuk, illetve ezekhez kapcsolódik az ún. kisebb rendek feladásának a szokása is a kispapok részére. Mindegyik kisebb rend egy-egy lépcsőfokot jelent a szentségi karakterrel bíró szerpapi illetve áldozópapi fokozat eléréséhez.
Az ősi időkben december ezen bűnbánati és böjti szombatjain voltak a papszentelések, illetve később a többi évszakban is. Idővel ezek lettek a papokért végzett könyörgések napjaivá. II. Orbán pápa (1095) rendelte el a szerdai, pénteki és szombati böjtöt nagyböjt első hetében, a Pünkösd utáni, a szent Kereszt felmagasztalását (szeptember 14.), és Szent Lúcia emléknapját követő héten.
Érdekességként említjük, hogy a középkori jog szerint Magyarországon pápai fölmentés alapján csak a kántorböjt péntekjein volt szigorú böjt. Szent István II. Törvénykönyve pl. kimondta:
Ha valaki a kántornapi böjtöt, amit mindenki tud, húsevéssel megszegi, egy hétig bezárva böjtöljön.
Így évente 12 napot böjtölt az Egyház a püspökök és papok életszentségéért és papi hivatásokért. Noha a II. vatikáni zsinatot követően a böjti fegyelem megszüntette ezeket a kötelező böjti napokat, a világban mind több helyen fordulnak a hívek és közösségek ismét a kántorböjt hatékony eszközéhez, hogy az elmúlt fél évszázad felfordulásában a számában, hitéletében és erkölcseiben is megroppant papság számára kiesdekeljék küldetésük méltó betöltéséhez szükséges kegyelmeket a Mennyei Atyától. Imáikban megfogalmazott kéréseik komolyságát a hívek a böjt kívánta áldozatvállalással nyomatékosítják a Mennyei Atya előtt.
Arra hívunk és buzdítunk Benneteket, hogy követve és felelevenítve az ősrégi hagyományt, Advent 3. hetében böjtöljünk együtt püspökeinkért, papjainkért, diakónusainkért, hogy a Jóisten adja meg nekik mindazon kegyelmeket, amelyekkel missziós és lelkipásztori tevékenységüket a továbbiakban is lelkiismeretesen, eredményesen és boldogan tudják végezni Isten nagyobb dicsőségére és mindnyájunk üdvösségére.
Szeretetből, örömmel, szabadon, vállaljuk ezt a kis kényelmetlenséget lelkipásztorainkért, akik szeretetből egész életüket ajánlották fel a legfőbb Pásztornak miérettünk.
SZENT MÓR és TÁRSAI vértanúk
+Agaunum, 284–293 között(?).
„… Ne keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent.”
Már a 2. századból maradtak fenn tudósítások, amelyek arról értesítenek, hogy keresztények csoportosan lettek vértanúk. Különösen a császári hadseregben fordult ez elő, mert az üldöző rendeletek a katonákra fokozott szigorral voltak érvényesek. A keleti egyház a negyven szebasztei vértanút ünnepli, a latin egyház pedig a thébai légióról emlékezik meg.
Mauritius és társai (név szerint: Exsuperius, Candidus, Victor, Innocentius és Vitalis) a thébai légió katonáiként szolgáltak. A légió onnan kapta a nevét, hogy tagjai az alsó-egyiptomi Théba környékéről származtak. Ez a vidék nagyon korán befogadta az Evangéliumot, ezért semmi lehetetlenség nincs abban, hogy ezek a katonák valamennyien keresztények voltak.
A hagyomány szerint vértanúságuk helye a mai Svájc területén lévő Agaunum (a mai Saint-Maurice, a Genfi-tótól keletre). 293 előtt kellett meghalniuk Krisztusért, mert Nagy Konstantin atyja, Konstantius Chlorus ezt a területet 293-ban kezdte kormányozni, és arról volt nevezetes, hogy egyetlen embert sem végeztetett ki keresztény hite miatt.
A thébai légió vértanúságát Szent Eucherius lyoni püspök (+450 körül) régi hagyomány alapján így beszéli el:
Maximianus, Diocletianus társcsászára a keresztények üldözésére indult. Aki meg merte vallani Krisztust, megkínoztatta vagy megölette. S ha éppen nem kellett hadat viselnie, katonáit is a keresztények ellen vetette be. Volt a hadseregében egy légió, melynek katonái Thébából valók voltak, ,,járatosak a hadviselésben, erényekben nemesek, de még nemesebbek a hitükben; a császárért bátorsággal, Krisztusért áhítattal harcoltak. Fegyverben sem feledkeztek meg az evangéliumi parancsról, mert megadván a császárnak, ami a császáré, Istennek is megadták, ami Istené. Amikor megérkezett a császári parancs, hogy a sereg induljon a keresztények ellen, ez a légió megtagadta az engedelmességet.
Maximianus ott járt a vidéken, nem messze a légió táborhelyétől. Amikor jelentették neki a történteket, éktelen haragra gyulladt… Megparancsolta, hogy tizedeljék meg őket és akire a sors esik, karddal öljék meg. Így akarta megfélemlítéssel engedelmességre kényszeríteni a többieket. Amikor az első tizedelés megtörtént, megismételte a parancsot, ami együtt járt az indulás előtti áldozatbemutatással is. A thébaiak tábora nyíltan megtagadta mind az áldozatbemutatást, mind az indulást. Megvallották, hogy csak az örökkévaló Istent imádják, s inkább meghalnak, mint hogy keresztény hitük ellen tegyenek. A császár tehetetlen dühében ismét tizedelést rendelt el”…
Ekkor Mór volt a többiek lelkesítője. Így beszélt a császárhoz:
„A katonáid vagyunk ugyan, Császár, de szabadon megvalljuk, hogy Isten szolgái is vagyunk. Neked katonai szolgálattal, neki ártatlansággal tartozunk, Tőled zsoldot kapunk, Tőle az élet kezdetét kaptuk. Abban, amit parancsolsz, neked nem engedelmeskedhetünk, mert nem tagadhatjuk meg a teremtő Istent, aki a mi teremtőnk, de akár akarod, akár nem, neked is Urad és Teremtőd. Ha nem olyasmit parancsolsz, amivel őt megbántanánk, ahogy eddig, most is engedelmeskedünk, de ha másként van, akkor inkább engedelmeskedünk Neki, mint neked. Felajánlottuk neked, hogy ellenségeid ellen harcolunk, de gonoszságnak tartjuk, ha ártatlanokra emelünk kezet. A gonoszok és ellenségek ellen jobbunk fegyvert ragad, de képtelen ártatlan polgárokat megsebezni.
Nem felejtettük el, hogy a polgárokért és nem a polgárok ellen álltunk fegyverbe. Mindig az igazságosságért, a jóságért, az ártatlanok megvédéséért harcoltunk, eddig ezekért vállaltuk a veszélyt. Harcoltunk hűségből, de hogyan lehetnénk hűek hozzád, ha most hűtlenek lennénk Istenhez? Először Istenre, utána a császárra esküdtünk; ha megszegjük az elsőt, ki kötelezhet a második megtartására?Azt parancsoltad, hogy induljunk és kutassuk fel a keresztényeket. Ne keress másutt keresztényeket, előtted állnak, akik vallják mindenek teremtő Atyaistenét és hiszik az ő Fiát, Jézus Krisztust mint Istent. Láttuk, hogy öletted meg társainkat, vérükből ránk is hullott, mégsem siratjuk szent bajtársaink halálát és nem temetjük őket jajgatással. Inkább hálát adunk értük és örömmel állunk testük mellett, mert méltónak találtattak arra, hogy Istenért szenvedjenek.
És most, lássad, az életveszély nem indít zendülésre, nem ragadunk fegyvert ellened, jóllehet nincs reményünk az életre. Kezünkben a fegyver és lásd, nem állunk ellen: mert meghalni akarunk, s nem azt, hogy lemészároljatok, s inkább akarunk ártatlanul meghalni, mint gonoszul életben maradni. Bármit parancsolsz, hogy megégessenek, megkínozzanak, karddal megöljenek, elfogadjuk. Keresztények vagyunk, nem lehetünk katonáid a keresztények üldözésében.”
A császár parancsot adott, hogy a légió minden tagját karddal öljék meg. Ők pedig mint a bárány, letették fegyverüket és szelíden várták a halált.
A vértanúk sírja fölé hamarosan templom épült. Ezt az idők folyamán átépítették, kibővítették, majd kolostor épült melléje és a Szent Mórról elnevezett apátságban mindmáig őrzik a vértanú katonák tiszteletét. Mórt a neve miatt a késő középkorban sötétbőrű lovag vagy katona képében szokták ábrázolni. A középkori lovagrendek és katonák a védőszentjüknek tekintették.
IRGALMAS JÉZUS
Liguori Szent Alfonz imája
Ó, irgalmas Jézus, hallgass meg engem!
Szívednek kegyelme térítsen meg engem!
Szívednek fénye világosítson meg engem!
Szívednek fájdalma indítson meg engem!
Szívednek sebe fogadjon be engem!
Szívednek vére engeszteljen ki engem!
Szívednek érdeme szenteljen meg engem!
Szívednek keresztje erősítsen engem!
Szívednek töviskoronája díszítsen engem!
Szívednek irgalma karoljon fel engem!
Szívednek szelleme éltessen engem!
Szívednek tüze hevítsen engem!
Szívednek lángja gyullasszon föl engem!
Szívednek szeretete ragadjon el engem!
Szívednek méltósága emeljen föl engem!
Szívednek dicsősége dicsőítsen meg engem!
Szívednek szemlélete változtasson meg engem!
Szívednek öröme lelkesítsen engem!
Szívednek birtoka elégítsen ki engem!
Szívedben élni-halni engedj, kérlek!
Ó, Jézusom, szeretni csakis téged!
Ó, édes Szív, hadd éljek boldogul,
E földön most s örökké majd ott túl! Amen.
