(Avilai Szent Teréz: „Gondolatok az Énekek énekéről” 3.)
A belső béke az egyik jele annak, hogy valaki jó úton jár, és a kegyelem működik benne. Ez a belső béke azonban nem lehet szünet nélküli, ameddig a földön élünk, mert szükségünk van újra meg újra a lelki küzdelemre, mely ösztönöz bennünket a fejlődésre. Van azonban hamis lelki béke is, amely elaltathatja a helyes lelkiismeret hangját.
Értsenek meg jól, különösen az olyan lelkek, akik hajlamosak az aggályoskodásra! Nem olyan esetekről beszélek, amikor valaki egyszer-másszor elköveti ezt vagy azt a hibát, vagy akár többet is anélkül, hogy észrevenné. Hiába, az ember nem mindig áll résen, és a lelkiismerete sem mozdul meg mindig. Csak az olyan esetet tartom most szem előtt, amikor valaki rendszeresen követi el a hibát, nem törődik vele, semmibe veszi, nem érez lelkifurdalást, és nem igyekszik megjavulni abban a pontban. Ismétlem, hogy ez veszedelmes lelki béke, és ezért óva intelek benneteket ettől. (ÉÉ II.)
Szent Teréz megkülönbözteti a bűnt, amit tudatosan követ el az ember, és a hibát, amelybe szándék nélkül esik. Ez utóbbitól még a szentek sem voltak mentesek, hiszen az ember sok mindent nem láthat előre. Egyszer-másszor rosszul dönt, amit csak utólag ismer fel. Ez hiba és nem bűn, mert akaratlanul esik bele. Szentünk kér bennünket, hogy reflektáljunk akaratlan hibáinkra is, anélkül hogy skrupulusban szenvednénk azoktól. Vegyük észre – csupán ennyit szeretne mondani. A szándék nélküli hibák tartanak meg az igazságban: nem vagyunk tökéletesek, és másoktól sem várhatjuk el azt. Az isteni erényekben való tökéletesedést pedig úgy kaphatjuk meg, ha az igazságban járunk. A hit, remény és szeretet tökéletesedik abban, akinek egzisztenciális tapasztalatává válik, hogy minden ajándék, ugyanakkor megteszi a magáét a lelki küzdelemben.
Hát még mit mondjunk az olyan szerzetesekről, akik lelki békét élveznek annak ellenére, hogy a fegyelem teljesen meglazult náluk! Bárcsak adná Isten, hogy ilyen lelki béke ne is létezzék! Bizonyára az ördög adja meg sokféleképpen, az Úristen pedig megengedi büntetésül bűneinkért. No, de nem lehet cél erről többet beszélni, ez a néhány szó elég lesz figyelmeztetésnek. Térjünk át arra a békére és barátságra, melyet az Úr ad nekünk a belső imában, és hadd mondjam el, amit Ő Szent Felsége majd megértet velem erre vonatkozóan! (ÉÉ II.)
A szerzetes válaszolt Isten hívására, és szabad akaratával elfogadta azt. Sajátos életállapota van, amelyet senki sem kényszerített rá, maga vállalta.
Az őskeresztények önként vagyonközösségben éltek. Az Apostolok Cselekedetei számol be Ananiás és felesége, Szafíra esetéről, akik mindenüket eladták, és az apostoloknak adták, de titokban egy részt megtartottak maguknak. Holtan rogytak össze, amint Szent Péter fölfedte bűnüket (vö. ApCsel 5,1-10): „Ananiás – mondta neki a főapostol –, hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akartad csapni a Szentlelket, és a föld árának egy részét félretedd? Hát nem a tied maradhatott volna, ha meg akarod tartani? Vagy ha eladtad, nem rendelkezhettél szabadon az árával? Miért vetemedtél ilyesmire? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek” (5,3-4).
Ha a szerzetes nem él hivatásához méltóan, és megtart magának ezt-azt, vagy éppen apránként elkezdi visszavenni, amit már odaadott, a lelkiismeretének meg kell szólalnia. Ha nem jelez neki, akkor nagy a baj, mivel hosszan tartóan haladt téves úton, és előbb-utóbb elveszítheti hivatását. Ám ha tudja, hogy félresiklott, mert még nem altatta el egészen a lelkiismeretét, esély van rá, hogy annak helyes jelzőrendszere újra működésbe lépjen, az őszinte bűnbánat által Isten irgalmából.
Eszembe jutott utólag, hogy talán mégis jó lesz egy keveset beszélnem arról a békéről is, amelyet a világ ad, és arról, amelyben saját érzékiségünk részesít. Bár ez sok könyvben jobban meg van írva, mint ahogy én el tudom mondani, de ki tudja, lesz-e pénzetek könyvekre, mert szegények vagytok, és esetleg nem akad senki, akitől ezeket a műveket ajándékba kapnátok. Míg ellenben ez az írás megmarad itt a házban, és ebben mindez együtt meglesz. (ÉÉ II.)
Az a béke, melyet a világ ad, sokféleképpen tévesztheti meg az embert. Csak egy-két formáját akarom megemlíteni, melyekből következtethettek a többire. – Ó, a gazdagság! – Vannak, akik ha megvan mindenük, tele a pénztárcájuk, és nem követnek el súlyos bűnöket, azt hiszik, hogy ezzel minden rendben van. Élvezik, amijük van, olykor-olykor adnak egy kis alamizsnát, de azt nem gondolják meg, hogy az a vagyon nem az övék, hanem az Úr bízta rájuk, mint sáfárjaira, hogy osszák ki a szegények között. Elfelejtik, hogy az Úr szigorú számadásra fogja hívni őket, ha fölöslegüket a pénztárcájukban őrzik, és megvonják a szegényektől, úgyhogy ez utóbbiak hiányt szenvednek emiatt. Igaz, hogy mindez nem vonatkozik ránk [szerzetesekre], de azért mondom, hogy imádkozzatok a gazdagokért, és kérjétek számukra Isten megvilágosító kegyelmét, hogy meg ne maradjanak vakságukban, s úgy ne járjanak, mint az evangéliumi dúsgazdag! Mindez indítson benneteket hálaadásra Isten iránt, hogy szegényekké tett titeket! Tekintsétek ezt mindig igen nagy kegyelemnek a részéről! (ÉÉ II.)
A középszerű élet, amikor valaki megelégszik a minimummal, nem adhat igazi belső békét, mert nem szolgálhatunk két úrnak, Istennek és a mammonnak (Lk 16,13). Aki Isten szeretetében él, vagyis olyan nyitottsággal, amelyben egészen átjárhatja őt az Úr kegyelme, akkor önfeledten adja, amit maga is kapott. A bölcs mérlegelés nem csaphat át „hörcsög”-életmódba, amikor többet tartalékol, mint amennyi szükséges neki és a rábízottaknak. Érdemes lehet például megvizsgálni, milyen költséges hobbink van, amelyről ha lemondanánk, több jutna a szegényeknek.
A szerzetes, bár szegénységet fogadott, mégis kerülhet olyan helyzetbe, hogy elveszítheti a lelki szegénységet, amennyiben bármihez rendetlen ragaszkodás köti. Nemcsak a vagyon tehet olyan gazdaggá, ami által a lélek kárt vall, hanem a különféle apróságok, amelyek behálózzák az embert, és lekötik belső figyelmét, hogy azokkal foglalkozzon, és ne a szeretet cselekedeteivel. Ez alól pedig a szerzetesek sem kivételek.
Ó, leányaim! Mekkora áldás, pusztán e földi élet kényelme szempontjából is, ha az ember nem kénytelen hordozni a gazdagság terhét, mert el sem tudjátok képzelni, hogy az ítélet napján ez mekkora előnynek bizonyul majd! Az említett gazdagok valóságos rabszolgák, az igazi úrnők valójában ti vagytok. A következő hasonlatból meg fogjátok érteni. – Mondjátok! Vajon ki él nagyobb kényelemben? Az a nemes úr-e, akit terített asztal vár, ha éhes, és akire mindent ráadnak, ha öltözködni akar, vagy pedig a sáfárja, aki minden fillérről köteles elszámolni neki? Az előbbi gondtalanul költekezik, mert a vagyon az övé, ellenben a terhet a szegény sáfár viseli, mégpedig annál súlyosabbat, minél nagyobb a vagyon, és agyon fárasztja magát, mikor a számadáson dolgozik. Hát még, ha kissé hanyag volt, és megnövekedett a hiány! Nem tudom, hogyan nyugodhatna meg. (ÉÉ II.)
Akinek több van, azért van, hogy adhasson. Még ha meg is dolgozott érte, ajándékba kapta, ha nem tapad gonoszság a kezéhez miatta. Sokan ugyanis sokat dolgoznak, mégis szegények maradnak. – „Boldogok vagytok ti szegények, mert tiétek az Isten országa” (Lk 6,20) – mondja Jézus. Ha viszont a szegény irigykedik a gazdagra, elveszíti a szegénység lelki értékét, ami boldogságát adhatná. – Az anyagi és a lelki javak jó vagy rossz felhasználásával mindannyian szembesülünk majd földi életünk végén, és annak következményével is.
Ne térjetek egykönnyen napirendre e fölött, leányaim [hogy mekkora áldás a szegénység], hanem szívetek mélyéből áldjátok az Urat, hogy közületek egyetlen egynek sincs magántulajdona. Gondtalanul esszük meg, amit az Úr küld nekünk, és gondja van rá, hogy semmiben se szenvedjünk hiányt. A fölöslegünkről sem kell elszámolnunk, mert Ő Szent Felsége olyan kevés fölösleget ad, hogy annak elosztása szintén nem okoz nehézséget. (ÉÉ II.)
A fő, leányaim, hogy érjük be kevéssel! Ne vágyódjunk annyi után, amennyije annak van, akire szigorú számadás vár, tudniillik a gazdagnak. Igaz ugyan, hogy itt a földön sáfárjai végzik a számadást, de milyen szigorú lesz az, amely odaát vár rá! Ha meggondolná, nem enne olyan jó étvággyal, és nem költené pénzét helytelen és haszontalan dolgokra. Ezért, leányaim, igyekezzetek mindig a lehető legnagyobb szegénységet gyakorolni úgy ruha, mint étel tekintetében! Ha nem teszitek, pórul jártok, amennyiben Isten nem gondoskodik rólatok, és megszűnik az elégedettség köztetek. Igyekezzetek mindig úgy szolgálni Ő Szent Felségének, hogy ne egyétek érdemtelenül a szegények kenyerét, habár az is igaz, hogy sohasem lesztek képesek igazán megszolgálni azt a nyugalmat és gondtalanságot, amelyet az Úr kegyelméből élveztek, tekintve, hogy nem kell vagyonról és [földi] kincsekről számot adnotok. Hiszen nem vonom kétségbe, hogy ennek amúgy is tudatában vagytok, de azért úgy illik, hogy olykor-olykor különösen is adjatok hálát érte Ő Szent Felségének. (ÉÉ II.)
„Helytelen és haszontalan” dolgokra költeni mind a gazdagnak, mind a szegénynek hiba. A gazdagnak nagyobb erre a kísértése, mert van miből költenie. Ha viszont az úgymond szegény vágyakozik a földi gazdagság után, állandó elégedetlenségben fog élni, mert nem elégszik meg azzal, amije van. Így pedig nem tud élni a szegénységből adódó lelki kincsekkel, és eltékozolja azokat, mellyel ugyancsak szembesülni fog földi élete végén, hiszen neki éppúgy adakoznia kellett volna ezekből a lelki kincsekből, mint a gazdagnak a vagyonából. S ha nem él a számára adott lehetőséggel, akkor földbe ásta a kapott kincset (vö. Mt 25,25).
A világnak arról a békéjéről, amelyet méltóságok és kitüntetések révén ad, nem tartom érdemesnek beszélni, mert a szegényeknek nemigen van részük ilyesmiben. Van azonban e téren valami, ami nagy károtokra szolgálhat, ha nem vigyáztok, értem ezalatt a dicséreteket. Minduntalan akad ugyanis olyan, aki nem fogy ki belőlük, bár utána annál jobban leszedi rólatok a keresztvizet. Egészen közönséges, hogy szenteknek neveznek benneteket, és olyan hízelgő szavakkal teszik ezt, mintha maga az ördög adná ajkukra. S hiszem is, hogy olykor a rossz szellem sugallja ezt, mert ha a hátatok mögött tennék, akkor még hagyján, de hogy a szemetekbe mondják! Vajon mi jó származhat ebből?! Kár ellenben annál több, ha nem vagytok óvatosak. (ÉÉ II.)
Nem kell mindent komolyan venni, amit az emberek mondanak. Előfordul, hogy aki a legjobban dicséri a másikat, később ő fogja a leginkább ócsárolni, mert az emberek ízlése, véleménye gyakran változik. Ezért nem érdemes sokat adni rá, és időt fecsérelni a hallottakon való gondolkozásra. A hízelgés pedig eleve gyanút kelthet bennünk, még akkor is, ha egyelőre őszintén gondolja valaki, amit mond. Olyan ez, mint a széljárás: kiszámíthatatlan. – „Az Úr (azonban…) megvizsgál minden szívet, és ismeri minden lélek gondolatait” (1Krón 28,9).
Az Isten szerelmére kérlek, ne fogadjátok soha szívesen az ilyen [hízelgő] szavakat, mert lassanként nagyon is árthatnak nektek. Végül azt hihetnétek, hogy talán mégis igaz, minden el van érve, megtettétek a magatok dolgát. Ne engedjétek, hogy ilyen [dicsérő] szó elhangozzék előttetek anélkül, hogy föl ne lázadna ellene bensőtök! Könnyű megtenni, ha egyszer megszokta az ember. Jusson eszetekbe, hogyan bánt a világ Krisztus Urunkkal, annak ellenére, hogy virágvasárnap annyira fölmagasztalta Őt! Gondoljátok meg, mennyire megbecsülték Keresztelő Szent Jánost – hiszen azt hitték róla, ő a Messiás –, azután pedig hogyan és miért fejezték le! A világ az Úristen gyermekeit sohasem magasztalja föl, hacsak azért nem, hogy aztán annál mélyebben megalázza őket. Ezt én ugyancsak sokszor tapasztaltam. Azelőtt nagyon bántott azok vaksága, akik dicsértek, most már nevetek rajta, mintha valami bolond ember beszélne nekem. Jussanak ilyenkor eszetekbe bűneitek, és ha a hízelgő szavakban lenne valami igazság, gondoljátok meg, hogy az sem a ti érdemetek, s hogy többre vagytok kötelezve! Keltsetek félelmet lelketekben, nehogy örömét találja a világnak eme hamis békecsókjában! Higgyétek el nekem, ez valódi Júdás-csók! Igaz, hogy egyesek nem rosszakaratból mondanak ilyeneket, de az ördög ekkor mindig ott leselkedik, és ha nem vigyáztok, valami zsákmányra tesz szert. Ilyenkor a megfontolás kardját kell kézben tartani, mert még ha úgy látszana is, hogy a hízelgés nem árt nektek, ne bízzatok magatokban! Gondoljátok meg, hányan jutottak igen magasra, és milyen mélyre buktak! Ameddig e földön élünk, nincs számunkra biztonság, és ezért az ilyen hízelgés keltsen bennetek mindig belső küzdelmet! Ha így tesztek, akkor növeli bennetek az alázatosságot, és az ördög, aki tőrbe akart csalni titeket, megszégyenül. (ÉÉ II.)
„Tieidet a tieidből, Néked ajánljuk mindnyájunkért és mindenekért” – imádkozzák a szentliturgiában. Ha szívünkben ezzel a fohásszal válaszolunk a dicséretekre, akkor máris áthárítottuk arra, Akit megillet: Istenre, akitől minden jó származik. Ha külsőleg tiltakozunk, talán még jobban arra ösztönözzük a másikat, hogy megerősítse dicséretét. – Az első századok sivatagban élt remetéi azt tanácsolják, hogy ugyanolyan egykedvűséggel fogadjuk a dicséreteket, mint a szidásokat. Amint egy szobor sem reagálna a hajbókolásra, de arra sem, ha becsmérlés gyanánt megdobálnák. Ezek a régi atyák sokszor szánt-szándékkal tettek olyat mások előtt, ami nem számított ugyan bűnnek, de a szent életet élő remetéknél hiba volt. Tették ezt azért, hogy ne tiszteljék őket szentként a földön, és mentesek maradjanak az emberi elismeréstől. – Szent Terézt egy időben szintén nagyon zavarták a dicséretek, míg föl nem ismerte, hogy ez is hiba, hiszen minden jó, amit benne látnak, Isten műve, a tévedések pedig saját magától erednek. Ezt követően már szoborként viselkedett e tekintetben.
Arról a békéről, amelyet a testünk adhat és a kárról, amelyet okozhat, sok lenne a mondanivaló. Mindössze néhány pontra akarom felhívni figyelmeteket, és ezekből (…) következtethettek a többire. Azt úgyis tudjátok, hogy [testünk] mennyire szereti a kényelmet, azt pedig egyszer s mindenkorra értsük meg, hogy rendkívül veszedelmes megbékülni ezzel a törekvésével. Sokszor elgondolkodom azon, és nem tudom megérteni, hogyan képesek olyan nyugalmat és lelki békét élvezni azok, akik nagy kényelemben élnek. Vagy talán a mi Eszményképünk, a mi Világosságunk szentséges testének kevesebb kényelemhez volt joga, mint a miénknek?! Talán okot szolgáltatott arra, hogy annyi szenvedést kelljen elviselnie?! Vagy talán olvastuk valaha a szentekről, hogy kényelemben éltek?! – De hát akkor hogyan lehet az ilyen [kényelmes] életbe belenyugodni?! Ki mondta nekünk, hogy ez rendjén van? S akkor mit jelentsen, hogy az emberek a legnagyobb lelki nyugalomban töltik életüket teljes kényelemben, jól esznek-isznak, alszanak, mulatnak, minden képzelhető módon szórakoznak úgy, hogy az ember esze megáll. Úgy tűnik, mintha [számukra] nem is volna másvilág, vagy pedig mintha az ő életmódjuk lenne a legbiztosabb útja az örök üdvösségnek. (ÉÉ II.)
Látszat nyugalom és látszat béke, amit a világias élet adhat, persze azt is csak egy időre, mert előbb-utóbb szertefoszlik, és nagy kiégést, lelki szárazságot hagy maga után. Ha valakinek a testi szükségletei parancsolnak, képtelen szembenézni a realitással: „ez a világ elmúlik” (1Kor 7,31), minden kívánságával együtt, és egy kényelemben eltékozolt élet hatalmas űrt képez benne. Az időből kilépve pedig szembesül majd azzal, mennyivel előrébb tarthatna a szeretetben, ha már itt a földön megfékezte volna kívánságait, és megnyílt volna a szeme a jóra, ehelyett idejét és energiáját a maga körüli forgásra fecsérelte. Mindez kimondhatatlan fájdalommal fog járni. Szent Teréz szerint semmiféle földi szenvedés nem ér föl a szellemi szenvedéssel, amelyben halálunk után a tisztulás állapotában leszünk, amikor látjuk tetteink és mulasztásaink következményeit.
Ó, leányaim! Ha tudnátok, hogy mindez [a kényelmes élet] milyen káros következményekkel jár! A test elnehezedik, a lélek pedig olyannyira elgyöngül, hogy ha látnánk, azt hihetnénk, már a végét járja. Sok helyen olvashatjátok, mekkora rossz, ha az ember megbékül ezzel az állapottal. Hiszen ha az illető tudná, hogy ez rossz, akkor lenne remény a változásra, de attól félek, hogy ez nem is jut eszébe. S ezen nem is csodálkozom, tekintve, hogy ez az életmód annyira általános. Arról azonban biztosítalak benneteket, hogy bármennyire is jól érzi magát a test az ilyen állapotban [az állandó kényelemben], ha az illető üdvözülni akar, ezerféle küzdelem vár rá, úgyhogy sokkal okosabban tenné, ha lassan és fokozatosan hozzászoktatná magát az aszkézishez, ahelyett hogy vár, amíg az egész egyszerre szakad a nyakába. (ÉÉ II.)
Szent Teréz tapasztalata, hogy a kegyelemmel való együttműködés erőfeszítést igényel az embertől. Isten az ő nagy erejét a mi erőfeszítésünkhöz adja. Az ember ezzel az erőfeszítéssel fejezi ki, hogy valóban be akarja fogadni Isten szabadító erejét. Végül is a nyitottság kifejezése az ember részéről, hogy a kegyelemre támaszkodva megteszi az első lépést a javulás útján. A Teremtő szabadítja meg, de nem a teremtménye együttműködése nélkül, mert „Aki megteremtett téged beleegyezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül” (Szent Ágoston). Az Úr tisztel bennünket annyira, hogy nem gázol át szabad akaratunkon, hanem megvilágosító kegyelmével ösztönöz. Ám ha valaki nem akar kimozdulni várából, kényelmes életéből, akkor kapni fog olyan alkalmakat, amelyek által fölismerheti: a földi élet a küzdelem helye. E harc elől pedig nem lehet elfutni, még a legnagyobb kényelemben élőnek sem. Ha halál kapuján át kilép a földi életből, akkor egyszerre szakad majd a nyakába a változás elengedhetetlen volta. Átjárja a szeretet tüze, amelyben a tisztán látásból adódó fájdalom elmondhatatlan, mert látja: úgy múlt el az élete, hogy a saját hibájából nem ismerte meg az igazi szeretetet, és így nem ismertethette meg azt a rábízottakkal sem.
Térjünk azonban vissza tárgyunkhoz! Tekintettel arra, hogy az Ara ezen szavaival: „Csókoljon meg engem szájának csókjával”, pontosan megjelöli, milyen békét kér Jegyesétől, ebből következik, hogy más módjai is vannak az Úrnak, hogy valakivel békét kössön, és kimutassa barátságát iránta. Meg akarok itt említeni néhányat, hogy megértsétek, mit foglal magában ez a magasztos kérés, és miben különböznek egymástól ezek a módok. – Ó, nagy Isten, jó Uram! Milyen mélységes a Te bölcsességed! – Az Ara mondhatta volna ezt: „Csókoljon meg engem”, így kevesebb szóval fejezhette volna ki kérését. Miért teszi hozzá: „szájának csókjával”? – Az biztos, hogy itt egyetlen egy szó sem fölösleges. Nem tudom megérteni [teljes mértékben], miért beszél így, de egyet-mást mégis mondok róla. Mellékes, hogy sikerül-e olyat írnom, amelynek értelme benne van e szavakban, inkább az a fontos, hogy lelki hasznot merítsünk belőle. (ÉÉ II.)
A csók a béke jele. Békecsókot kapni azt jelenti, hogy bocsánatot nyertünk. Újra szent a béke bennünk, sőt barátok vagyunk. Szent Teréz Isten békecsókjaiként értelmezi a különböző kegyelmeket, amelyeket a Vele való belső érintkezésben, az imában kap.
Nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy mennyei Királyunk bőkezűen és sokféleképpen adja békéjét, valamint barátságát a lelkeknek, úgy a belső imában, mint azon kívül. Ő Szent Felségét csak mi tartjuk e tekintetben (…) három lépés távolságra. Jegyezzétek meg, leányaim, a legfontosabbat: az Ara kérését akkor intézhetitek az Úrhoz, ha Ő magához ölel benneteket. Ha nem teszi, ne csüggedjetek el, mert akármilyen legyen is az Úristennel való barátságotok – föltéve, ha megteszitek a magatokét –, igen gazdagok lesztek. Ellenben mennyi okunk van arra, hogy szívünk mélyéből fájlaljuk és sirassuk, ha saját hibánk miatt nem szerezzük meg ezt a végtelen értékű barátságot, s oly kevéssel beérjük. Vagy talán elfelejtjük, ó, jó Uram, hogy nagy és vég nélküli a jutalom, és ha barátságodat elnyerjük, már idelent adod meg nekünk azt?! Hányan maradnak a hegy tövében, holott följuthattak volna a csúcsára?! Más apró írásaimban sokszor beszéltem erről, s most újra mondom és kérem, gondolataitok és vágyaitok mindig magasan szárnyaljanak, mert ezáltal szerezhetitek meg az Úr kegyelmét ahhoz, hogy tetteitek is nagyok legyenek. Higgyétek el nekem, hogy ez igen fontos! (ÉÉ II.)
Lisieux-i Szent Teréz nagyobb szent akart lenni, mint Avilai Szent Teréz, megfogadva az alapító Anya nagy vágyakra vonatkozó tanítását. Gyóntatója nagy szemeket mereszthetett, amikor beavatta őt ebbe a titkába. Természetesen nem azért akart nagyobb szent lenni, hogy őt nagyobb tiszteletben részesítsék, hanem hogy még közelebb kerülhessen a Jóistenhez a szeretetben, hiszen a szentek Őhozzá hasonultak Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Kis Szent Teréz nagyságát éppen lelki gyermeki mivolta adja. S ki merne ilyen nagyot kérni, hacsak nem az, aki ízig-vérig gyermek, a mennyei Atya kisgyermeke, mint Kis Szent Teréz.
A kegyelmet folyamatosan kapjuk az ima idején és az imaidőn kívül is. A szemlélődő ima azonban kizárólag Isten ajándéka, mely semmiféle erőfeszítéssel nem érhető el. Ezért írja Szentünk, hogy csak akkor kérhetjük az Úrtól: „Csókoljon meg szája csókjával”, ha előzőleg már magához ölelt bennünket. Isten ugyanis mindig előbb szeret minket, mint mi Őt (vö. 1Jn 4,19). Akkor tesszük meg a magunkét, ahogy Szent Teréz írja, ha éljük a szemlélődés előfeltételeit: Isten jelenlétében járunk, állandó kapcsolatban Vele a szív tisztaságában, tesszük a jót, rendetlen ragaszkodásainktól igyekszünk megszabadulni, és így megdicsőítjük Istent testben, lélekben. Ha nem vállaljuk fel az ezzel járó lelki küzdelmet, és megelégszünk a langyos létmóddal, akkor nagyon kevéssel érjük be – ahogy Szent Teréz írja, pedig már itt a földön barátságába szeretne fogadni az Úr. – Meredek a hegyre vezető út a szívünkben is, de semmihez sem fogható a kilátás, ha fölértünk a csúcsra. – „Menjünk együtt, Uram! Ahol Te vagy, ott akarok lenni én is, amerre Te jársz, arra akarok járni én is!” (TÚ)
T. B.
