Bensőséges szeretetkapcsolat Isten és az emberi lélek között

Avilai Szent Teréz fő művei mellett számon tartjuk az ún. kisebb műveit. Ezek közül az egyikben az „Énekek énekéről” elmélkedik, mégpedig Isten és az emberi lélek vonatkozásában. Szívesen használja a jegyesi misztikát, hiszen tapasztalja az Úr személyre szóló szeretetét, amelyet legjobban talán a szerelem képeivel lehet kifejezni, tekintettel annak bensőségességére. Ehhez kiváló segítség a Szentírás ószövetségi részében található „Énekek éneke” című könyv, amelyet Salamon királynak tulajdonítanak.

A mi Urunk rendkívül sok irgalmat gyakorol azokkal a lelkekkel, akiket az Úristen kegyelméből a Kármelhegyi Boldogasszony eredeti szabálya alapján létesített kolostorokba hív, és egyeseknek különösen is igen nagy kegyelmeket osztogat. Ennek láttán fölmerült bennem a gondolat, milyen jó lenne, ha akadna valaki, aki megmagyarázna nekik [a nővéreknek] egyet-mást abból a titokzatos érintkezésből, amely a mi Urunk és az emberi lélek között folyik, mert ezt valóban csak hozzáértő ember képes felfogni. Mekkora baj, ha valakinek e tekintetben nincsenek világos fogalmai! Egy-két év óta az Úr nagy lelki vigasztalást nyújt nekem, ha csupán néhány szót is olvasok vagy hallok Salamon király „Énekek éneke” című könyvéből, mégpedig akkorát [vigasztalást], hogy – bár nem értem világosan a latin szöveg spanyol fordítását – jobban meghatja és fölemeli lelkemet, mint sok más épületes olvasmány, amelyet jól megértek. Ez nálam egészen természetessé vált, pedig még ha olykor meg is magyarázzák nekem a spanyol szöveget, akkor sem értek belőle többet (…)¹, és anélkül, hogy megérteném (…)², lelkem elragadtatásba esik. (ÉÉ Előszó)³

A Szentírás szava Isten szava. Szent Teréz ösztönösen megérzi, amikor Isten szava szól hozzá. Olyan mély, bensőséges kapcsolatban van Istennel, hogy sokkal többet ért meg a szelleme, mint az értelme. Ezért lehetséges, hogy bár nem tud latinul, mégis hatással van rá a felolvasott szöveg, melynek révén fölfogja, hogy az kivételes mondanivalót közöl.

Mivel az Énekek éneke a szerelem képeit használja az Úr mindent meghaladó szeretetének érzékeltetésére, Szent Teréz kortársai megütköznek rajta, és túlságosan földhöz ragadtnak, sőt illetlennek gondolják Isten és az emberi lélek kapcsolatának kifejezésére.

Körülbelül két esztendeje annak, hogy az Úr (…) annyira megértette velem e könyv [az Énekek éneke] egyik-másik versének értelmét, és azt hiszem, mindezek lelki vigasztalásul szolgálhattak azon nővéreimnek, akiket az Úr ezen az úton [a szemlélődés útján] vezet, sőt még nekem is. Olykor ugyanis annyira megértetett velem az Úr egyet-mást, hogy fölébredt bennem a vágy, bárcsak ne menne feledésbe, de azért arra nem mertem gondolni, hogy írásba foglaljam. Most azonban olyanok tanácsára, akiknek engedelmességgel tartozom, papírra vetek néhány, az Énekek énekébe foglalt gondolatot, amelyet az Úr – nagy lelki vigasztalásomra – megvilágított előttem. Szolgáljon ez útmutatóul az imádság ezen útján, amelyen az Úr kolostorunk tagjait, nővéreimet vezeti! Ha Isten úgy akarja, hogy ez az írás kezetekbe kerüljön, fogadjátok szívesen, mint egy nyomorúságos kis ajándékot tőlem, aki szívemből kívánom úgy nektek, mint magamnak, a Szentlélek összes ajándékait. Az Ő nevében kezdem el. Ha valami okosat találok írni, az nem tőlem származik. Adja Ő Szent Felsége, hogy eltaláljam…⁴ (ÉÉ Előszó)

A szemlélődő imában Isten feltárja magát az embernek oly módon, hogy tapasztalhatóan egyesül vele a szeretetben. Ez a legteljesebb tapasztalható intimitás, amit az ember megélhet. A házasságban „a kettő egy test lesz” (Ef 5,31). Az Istennel való egyesülésben az egész emberi személy részesül: a test, a lélek és a szellem. A szerelem képei csupán halvány visszfényei annak a valóságnak, amiben ekkor részesül az ember Isten végtelen irgalmából és fölemelő szeretetéből.

Milyen nehéz felfogni a Szentírásnak, főként pedig az Énekek énekének értelmét! Egyes szavai ugyanis – bár (…) úgy tűnik, nem illenek az Úristen és az Ő Jegyese [az emberi lélek] tiszta ajkára – szentséges titkokat tartalmaznak, és mélységes értelmet foglalnak magukban.

„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával,

mert jobb a te kebled a bornál…” (Én 1,1)

Nagyon feltűnt nekem, hogy – amint a lélek szavaiból kivehető – társalog valakivel, mialatt a béke jelét kéri egy másiktól. Ezt mondja ugyanis: „Csókoljon meg engem szájának csókjával”, azután pedig rögtön hozzáteszi annak, akivel együtt van: „Jobb a te kebled a bornál”. Nem tudom, miként kell ezt érteni, és ez a nehézség nagy lelki vigasztalásomra szolgál. Hiszen, leányaim, sokkal jobban teszi az ember, ha nem annyira azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyeket idelenn a földön tökéletlen értelmünk képes fölfogni, hanem inkább azokkal, amelyeket semmiképpen sem tud megérteni. Ez utóbbiak ugyanis sokkal alkalmasabbak arra, hogy figyelmét Istenre irányítsák, és tiszteletet ébresszenek benne Teremtője iránt. Ezért nagyon ajánlom nektek, ha valamilyen könyvet olvastok, vagy szentbeszédet hallgattok, vagy pedig szent hitünk titkairól gondolkodtok, s olyan kelti föl figyelmeteket, amit nem tudtok nehézség nélkül megérteni, akkor ne vesződjetek vele, és ne törjétek a fejeteket! (…) Ha az Úr azt akarja, hogy megértsük, akkor világossá teszi előttünk, anélkül hogy rágódnunk kellene rajta. (ÉÉ I.)

Sokkal több, amit nem tudunk Istenről, mint amennyit tudhatunk, mert Ő egészen más és kimondhatatlanul több, mint mi, mégis egy lett közülünk a második isteni személy, Jézus Krisztus megtestesülése által, akiben a Szentháromság egy Isten fölvette az emberi természetet az Istenségbe. Ez olyan misztérium, amelyet értelemmel nem lehet fölfogni, csak rácsodálkozni arra, hogy ki és milyen az Isten. Szent Teréz buzdít bennünket, hogy ne ijedjünk meg, ha megáll az ész mindeme titok előtt, mert nem ér föl hozzá, hanem hódol Teremtője előtt, aki végtelen nagyságában egészen kicsinnyé lett az emberért. Nem azt kéri leányaitól és mindannyiunktól Szentünk, hogy sokat gondolkodjunk az imában, hanem hogy nagyon szeressünk (vö. TÚ⁵ 42,3). Tehát nem kell csodálkoznunk, ha sok mindent nem értünk a mi nagy Istenünk közléseiből, hanem engedjük, hogy behatoljon szívünkbe az Ő szeretete, aki maga a Szentlélek. Ő majd megtanít minket mindarra (vö. Jn 14,26), amire szükségünk van.

Ezt a tanácsot [azoknak adom] akiknek nem feladatuk, hogy tudományukkal védelmezzék az igazságot. Magától értetődik, hogy akinek hivatása, hogy tanítson bennünket, tanulmányoznia kell a kérdést, és érdemeket szerez, ha megteszi. Mi ellenben fogadjuk el egyszerűséggel, amiről az Úr felvilágosított; amit pedig nem értünk, azzal ne vesződjünk, hanem inkább örüljünk, hogy olyan nagy Istenünk és Urunk van, akinek egyetlen szava ezernyi titkot foglal magába, úgyhogy nem is vagyunk képesek megérteni azt. S még ha latinul lenne mondva, vagy héberül, vagy görögül, akkor nem csodálkoznánk rajta, de a saját anyanyelvünkön sem értjük. Mi minden van elmondva például a dicső Dávid király zsoltáraiban, amit ugyancsak hiába fordítanak le spanyolra, épp oly kevéssé értjük, mint a latin szöveget. Ezért óva intelek benneteket, hogy ilyen fejtörésre vesztegessétek az időt, és ilyeneken rágódjatok! (ÉÉ I.)

A teológia tudományának Szent Teréz is helyt ad. Dicséretes tanulmányozni a szent iratokat, ha valakinek meg van hozzá a kellő felkészültsége. S bárki felkészültté válhat, ha elmélyed a teológiában, csak megfelelő szakértők segítségével tegye!

Szent Teréz attól int óvva bennünket, hogy a saját szájunk íze szerint magyarázzuk Isten tetteit, amelyet a szent iratokban olvasunk. Ha valamit nem értünk, az egyáltalán nem baj. Talán azt lehetne megkérdőjelezni, ha mindent megértenénk abból, ami misztérium. Éppen azért misztérium, mert titkok rejlenek benne. Körüljárhatjuk értelemmel, de teljesen kifürkészni lehetetlen, különben már nem is lenne misztérium. Amire szükségünk van, azt föl tudjuk fogni belőle, különösen az egyházatyák segítségével, akik az apostoli hit hagyományát őrizték és óvták a Szentlélekben. Kicsinységünk tudatában álljunk az isteni misztériumok előtt, és akkor olyan dolgokat is fölfogunk a szeretetben, amelyeket a sok tudással rendelkező, de gőgjében felfuvalkodott emberi elme soha föl nem érhet.

Valahányszor úgy tetszik majd Ő Szent Felségének, hogy megértsünk valamit, akkor meg fogjuk érteni minden fáradság vagy fejtörés nélkül. Egyébként pedig alázzuk meg magunkat…

Azt gondolhatnátok, hogy az Énekek énekében van néhány olyan dolog, amelyeket mégis csak el lehetett volna másképp is mondani. Tekintve értetlenségünket, nem csodálkozom az ilyen nézeten, mivel egyik-másik ember a fülem hallatára mondta, hogy hallani sem akar róla. – Ó, Uram segíts! Mily nagy a mi nyomorúságunk! Amint a mérges kígyóban mindaz, amit megeszik, méreggé válik, úgy vagyunk vele mi is. Az Úr ezáltal a könyv által [az Énekek éneke által] nagy kegyelmet ad nekünk, amennyiben fel akar világosítani, miben részesül az a lélek, aki szereti Őt, valamint arra biztat, hogy beszélgessünk Vele s élvezzük társaságát, mi pedig csak aggodalmaskodunk, és helytelenül értelmezzük [szavait]. – Vajon miért? – Azért, mert oly kevéssé értjük, mi az Isten iránti szeretet. (ÉÉ I.)

Aki vállalja azt a belső zarándokutat, amelyről Szent Teréz „A belső várkastély” c. művében szól, és nyitottá válik Isten szeretetének befogadására, az megsejtheti, miért üzent az Úr a választott népnek, és személy szerint nekünk is az Énekek énekében, egy profánnak tűnő szerelmi történetben. Aki engedi, hogy megérintse őt az Isten szeretete, annak egyértelmű: a földi szerelem képei távolról sem fejezik ki azt az intim valóságot, amely Isten és az őt szerető emberi lélek között van, az Ő végtelen kegyelméből.

Ó, jó Uram! Miért használjuk olyan rosszul mindazt a jót, amit Te teszel velünk?! Szent Felséged keresi az újabbnál újabb utat-módot annak kimutatására, mekkora szeretettel viseltetsz irányunkban, mi pedig, akik oly kevéssé tudjuk, miképpen illik szeretni Téged, semmibe vesszük ezt! Mivel nem értünk a tiszta szeretethez, gondolataink arra kalandoznak, amivel általában foglalkozunk, ahelyett hogy azoknál a mélységes titkoknál maradnánk, amelyek ezekben [az Énekek énekében megfogalmazott] Szentlélek sugallta szavakban foglaltatnak. Van-e valami, ami alkalmasabb arra, hogy az Ő irányában lángoló szeretetet gyújtson bennünk, mint éppen az, hogy ebben a formában [a szerelem képét használva] fejezi ki szeretetét, mégpedig nem alapos ok nélkül. (ÉÉ I.)

Mi mással is érzékeltethetné jobban Isten az irántunk, emberek iránti szeretetét, mint azzal a szeretettel, amit az ember egyedülállóként ismer föl az életében: a házastársi szerelem képével? Olyan képet használ, amit egy egészséges ember megért. Nem ragadhatunk le ugyanakkor a szerelem profán képeinél, amelyeket az Énekek énekében olvasunk, hanem emeljük föl azt szellemi szintre, hogy az anyagi vonatkozások fölé kerüljünk. Az ószövetségi Szentírás könyveiben máshol is használja a házasságát képét Isten és a választott nép kapcsolatára. Izajás prófétánál olvassuk: „Igen, mint egy elhagyott és bánkódó lelkű asszonyt, visszahív az Úr” (Iz 54,6). Ozeás pedig ezt mondja: „Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat” (Oz 2,21-22). Szent Pál apostol ugyancsak kedveli a jegyesség képét: „…eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezessek el Krisztushoz” (2Kor 11,2).

Emlékszem, hogy egyszer igen szép szentbeszédet hallottam. Egy szerzetes tartotta, és éppen ezt az édes ölelkezést tárgyalta benne az Ara [az emberi lélek] és Isten között. S mi lett az eredmény? Kinevették, és nagyon elítélték, amit mondott, mivel a szeretetről beszélt, pedig éppen a nagycsütörtöki lábmosás alkalmával hangzott el [ez a szentbeszéd], és ha valamikor, hát akkor ott helyén való a szeretetről beszélni. Igazán nem tudtam hová lenni a csodálkozástól [az emberek reakciója fölött]. Most világosan látom, hogy ennek okát nem kell másban keresni, mint hogy oly kevés tapasztalatunk van az Isten szeretetéről, ezért el sem tudjuk képzelni, hogy az emberi lélek ennyire bizalmasan érintkezhet Istennel. Ezek a jó emberek persze semmi hasznot sem merítettek az említett szentbeszédből, mert semmit sem értettek belőle, és bizonyára úgy gondolkodtak, hogy mindez csak a szerzetes fejéből pattant ki. Ellenben ismerek néhány személyt, akinek ugyanez a szentbeszéd akkora lelki hasznára vált, oly nagy élvezetére volt, hogy azóta is sokszor dicséri érte az Urat, és hálás, hogy Ő Szent Felsége ilyen üdvös gyógyszert bocsátott azon lelkek javára, akik forró szeretettel szeretik Őt, amennyiben megérteti és beláttatja velük, hogy az Isten valóban képes ennyire leereszkedni hozzájuk. Saját tapasztalatuk ugyanis nem volt elég arra, hogy megnyugtassa őket olyan esetekben, amikor rendkívüli kegyelmeket kaptak az Úrtól. Itt [e szentbeszéd kapcsán pedig] látták, hogy nincs okuk a félelemre. (ÉÉ I.)

Szent Teréz itt nyilvánvalóan önmagáról beszél. Hiszen amikor szívében tapasztalta Isten mindent meghaladó szeretetét, és beleszerelmesedett Alkotójába, még nem tudta, mi történik vele. Ezért nagy vigasztalására szolgálhatott az említett szentbeszéd. Akinek pedig nem volt hasonló tapasztalata, nem értette és nevetett az elhangzottakon. Amikor Jézus az utolsó vacsorát megelőzően felövezte magát, gyolcskendőt kötött és megmosta tanítványai lábát, szeretetének végső jelét adva, a szolga feladatát végezte el, és ezzel példát adott mindnyájunknak: „Ha tehát én az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg!” (Jn 13,15) – Isten szeretete szolgáló szeretet. Ezért írja Szent Teréz, hogy sokkal jobban csodálkozik a tetteken, amelyeket az Úr értünk végbevitt, mint az Énekek énekének becéző szavain, amellyel hozzánk szól.

Ismerek valakit, aki hosszú évekig folytonos aggodalomban szenvedett, és nem tudott megnyugodni, míg az Úr nem adta meg neki, hogy néhány részletet halljon az Énekek énekéből, melynek révén rögtön megértette, helyes úton jár. Belátta (…), mennyire lehetséges, hogy az isteni Jegyese iránti szeretettől lángoló lélek végigmenjen mindezeken a lelki örömökön, kínokon, haldoklásokon, szenvedéseken, élvezeteken és elragadtatásokon az isteni Jegyes karjai között, miután az Ő szerelméért lemondott a világéról, és teljesen az Ő kezére bízta s hagyta magát; nemcsak szóval tette ezt, mint sokan mások, hanem egész viselkedésével valóban tökéletesen kimutatja azt. – Ó, leányaim, milyen jó fizető az Úristen! Milyen Uratok és Jegyesetek van! Semmi sem történik, amit Ő ne tudna, és ne látna! Ha nagy dolgokra nem is vagytok képesek, ne mulasszátok el megtenni szeretetéért mindazt, ami rajtatok áll! Ő Szent Felsége megfizet érte. Ő nem néz másra, mint arra a szeretetre, amivel teszitek. (ÉÉ I.)

Nem a tettek nagysága a fontos, hanem a lelkület, amellyel végezzük. – A belső zarándokút, amelyen eljutunk a szívünk mélyén lakozó Istenhez, megannyi lelki örömön, ízelítőn, valamint belső kínon és szenvedésen át vezet, amelyről Szent Teréz „A belső várkastély” c. művében részletesen ír, különösen a hatodik lelki lakásban. Az elszakadások és elengedések útja ez, amelynek során elhordjuk hegyeinket és halmainkat, a völgyeinket feltöltjük (vö. Lk 3,5), hogy helyet készítsünk az Úrnak bensőnkben. Ennek során megtanulunk szeretni, a teljes ráhagyatkozás útján járni, ami végső soron a hit teljességét tárja föl előttünk. Ha hisszük, hogy mindaz, ami velünk történik, benne van Isten tervében – a bűnt kivéve –, akkor még könnyek között is boldogan járjuk az élet útját, mert tudjuk: nem vagyunk egyedül. Ő velünk jön, és fenntart bennünket karjával.

Végül azt akarom még elmondani, hogy ha a Szentírásban, vagy szent hitünk titkaiban olyanra akadtok, amit nem vagytok képesek megérteni, soha ne törjétek a fejeteket rajta! Ha pedig azokat a rendkívül gyöngéd szavakat olvassátok, amelyeket Isten a lélekkel közöl, ne csodálkozzatok! Sokkal inkább ámulatba ejt és zavarba hoz, ha látom azt a szeretetet, amellyel irántunk viseltetett és viseltetik, tekintve, hogy mik vagyunk. Ha egyszer ugyanis tudjuk, hogy ez [a szeretet] megvan Őbenne, akkor a részéről elképzelhetetlen olyan becéző szó felénk, amely túlzónak számítana, és amely gyöngédebb szeretetet fejezne ki, mint amilyet irántunk tetteivel tanúsít. (ÉÉ I.)

Amikor eddig eljuttok, álljatok meg egy pillanatra! Tegyétek meg ezt a kedvemért, irántam való szeretetből, és elmélkedjetek arról, mekkora szeretetet tanúsított irántunk a mi jó Urunk, és mi mindent tett meg értünk, valamint fontoljátok meg, vajon van-e szó, amely ekkora szeretet kifejezésére túlságosan erős volna! (ÉÉ I.)

Isten misztériumát meg lehet közelíteni értelemmel, de arra törekedni, hogy teljesen megértsük, értelmetlen volna, hiszen mérhetetlenül gazdag. Szent Teréz figyelmeztet, hogy ha valamit nem értünk például a Szentírást olvasva, ne akadjunk fenn rajta! Ha valaki nem érti, hogy a szerelem képeivel hogyan lehet kifejezni Isten és az emberi lélek bensőséges kapcsolatát, amint azt az Énekek énekében olvassuk, akkor ne botránkozzon meg, hanem fogja fel úgy, hogy ezeknél a szavaknál sokkal nagyobbak Isten tettei, amelyeket az emberért végbe vitt: „…aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk mindnyájunkért” (Róm 8,32) – írja Szent Pál. Ehhez a tettekben megnyilvánuló, hatalmas szeretethez képest az Énekek énekének becéző szavai eltörpülnek, és nem adhatnak okot botránkozásra.

Térjünk azonban vissza arra, amit elkezdtem mondani! Ezek a szavak [„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1)] kétség kívül nagy dolgokat és mélységes titkokat rejtenek, mert valahányszor tudós emberektől kérdeztem értelmüket, azt felelték, hogy a szentírás-magyarázók már sokféleképpen írtak ezekről, de hogy valójában mit akar velük mondani a Szentlélek, azt még mindig nem sikerült megállapítani. Hallatlan kevélységnek tűnhet, hogy ilyen körülmények között én vállalkozom magyarázatukra, pedig nem az, mert akármilyen kevés legyen is bennem az alázatosság, eszem ágában sincs azt gondolni, hogy megtalálom [e szavak] értelmének teljességét. Nekem azonban mindig nagy örömömre szolgál, valahányszor hallom az Énekek énekének szavait, és az Úr kegyelme megértet belőlük egyet-mást. Arra gondoltam tehát, hogy nektek is örömet szerzek, ha elmondom, amit megértettem belőlük. Lehetséges, hogy egészen mást jelentenek ezek a szavak, erről nem vitatkozom, csak azt mondom, hogy én így fogtam fel azokat. Magától értetődik, hogy semmiképpen sem akarok eltérni az Anyaszentegyház és a szentatyák tanításától, s mielőtt kezetekbe kerülne, tudós emberek alaposan meg fogják vizsgálni művemet. Azt viszont igenis gondolom, hogy az Úr szabad kezet enged nekünk abban, hogy a Szentírásról elmélkedve saját gondolatainkkal toldjuk meg, amit az evangélisták az Ő szenvedéséről mondanak, és elképzeljük, mennyi fáradalmat és kínt viselt el azon felül is. S ha ezt nem tudálékosságból tesszük, hanem (…) megelégszünk azzal, amit Ő Szent Felsége esetleg megértet velünk, meg vagyok győződve róla, hogy nemcsak nem haragszik meg, hanem jó néven veszi, hogy örömet s élvezetet találunk szavaiban és tetteiben. – Tegyük fel, hogy egy földi királynak kedvére van egy pásztor. Minden bizonnyal szívesen veszi és örül neki, ha a pásztor álmélkodik aranypaszomántos ruháján, és elgondolkodik, vajon hogyan készítették azt. Miért lenne hát megtiltva nekünk, nőknek, hogy élvezzük az Úr kincseinek látását?! Az, hogy (…) oktató hangon beszéljünk azokról (…), és ne tartsuk szükségesnek megmutatni a hittudósoknak, ha valamit írunk, az természetesen nincs megengedve. (ÉÉ I.)

A középkorban a nők nem foglalkozhattak teológiával. Szent Teréz mégis vállalkozik arra, hogy az Énekek énekében foglalt közlést föltárja. Fejtegetésének alapja az Istennel való személyes barátsága, mély szeretetkapcsolata, melyben megéli, hogy egész személyiségét átitatja a Szentháromság egy Isten, akiben élünk, mozgunk és vagyunk (vö. ApCsel 17,28).

Szent Teréz az Egyház leánya, aki engedelmesen aláveti magát a tanítóhivatal útmutatásának. Óvva int mindenkit attól, hogy okossága révén próbálja megközelíteni a kinyilatkoztatást, mintegy hivalkodva tudásával, hiszen itt a nem-tudás elismerése sokkal többet ér, és minden más pusztán lelki haszon nélküli okoskodás lenne. Ha meghajlunk az előtt, Aki mérhetetlenül több, mint mi, akkor az igazságban járva nyitottá válhatunk annak befogadására, Aki már réges-régen bennünk lakozik, és várja, mikor leszünk képesek befogadni szeretetének teljességét.

A gyermeki rácsodálkozás a szeretet misztériumára előbbre visz a szeretet útján, mint bármiféle tudás. Erre utal Szent Teréz a pásztor és a király képével, mert ő maga is a pásztor egyszerűségével áll az ég és föld Királya előtt, s álmélkodik, milyen csodálatos a szívek Uralkodója, aki örömét leli abban, hogy föltárja magát kicsiny teremtményeiben. Ha ezzel a gyermeki lelkülettel gondolkodunk a Szentírásban olvasottakról, akkor Szent Teréz szerint nem baj, ha elképzeljük a mi Urunk Jézus Krisztus értünk véghez vitt tetteit, a magunk teremtményi módján, ahogy szívünk egyszerűségében látjuk azokat. – „Ha meg nem változtok, és olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3) – mondja Jézus.

T. B.

1 Hiányzik az eredeti szövegből.

2 Ua.

3 Az idézetek: „Jézusról nevezett Szent Terézia összes művei III. kötet, Az alapítások könyve és a kisebb művek”, Pesti Könyvnyomda Rt., 1928. könyv alapján, stilizált formában olvashatóak, P. Szeghy Ernő OCD fordítása.

4 Hiányzik az eredeti szöveg folytatása.

5 Avilai Szent Teréz: „A tökéletesség útja”