(Avilai Szent Teréz: „Gondolatok az Énekek énekéről” 2.)
Szent Teréz elsősorban nővéreinek ír. Több pap is olvassa ugyanakkor gondolatait, hiszen éppen gyóntatói kérésére kezdi el papírra vetni azokat. Valószínű azonban, számít rá, hogy szélesebb körben is elterjednek majd művei. Számos világi ismerőse van, akiket ő segít az imában, és olyanok is, akik kezdetben őt segítették.
Természetes, hogy a maga korában szabadkozik: ő mint nő, a sok tudós férfi mellett, hogyan érthetné meg egy-egy szentírási szöveg tartalmát. Ám a megtestesülés hírét is az angyalok először a pásztorokkal közlik, akik ugyancsak nem tudtak elmélyedni a teológia tudományában. Szent Teréz úgy tekinti magát, mint egy egyszerű pásztort, aki – az Énekek énekét olvasva – rácsodálkozik a Király titkaira. Eleve elengedi írásainak jövőbeni sorsát, és rábízza az Úrra, mit tesz vele. Számára már az is nagy kegyelem, hogy elmélkedhet Isten szaváról. Az írás fáradalmait pedig odaajándékozza annak, Akiért tollat vesz a kezébe, és Aki bevitte őt borospincéjébe.
…jól tudja az Úr – egyáltalán nem számítok arra, hogy eltalálom a [teljes] igazat, hanem úgy vagyok, mint az a pásztor. Örömömre szolgál elmondanom nektek, mint leányaimnak elmélkedéseimet… Belekezdek tehát mennyei Királyom kegyelmével és gyóntatóm engedelmével. Adja Isten, hogy sikerüljön valami hasznosat mondanom, amint sikerült más egyéb dolgokban, amelyeket számotokra írtam, illetve amelyek megírásában, rátok való tekintettel, úgy látszik, Ő Szent Felsége vezette a tollamat. Ha pedig nem sikerül, az sem olyan nagy baj. Még akkor sem tartom elveszett időnek, amit erre fordítok, mert olyan isteni tárgyról írok és gondolkodom, amelyről még hallani is nagy kegyelem volna számomra. (ÉÉ I.)
Az idézett szövegben [„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1)], nézetem szerint, az Ara [az emberi lélek, aki Isten jegyese] egy harmadik személyhez intézi szavait, mégpedig ugyanahhoz, akiről beszél. Krisztusban ugyanis két természet van: az egyik az isteni, a másik az emberi. Ezzel a gondolattal olyasmiről akarok beszélni, ami nekünk, szemlélődőknek tanulságos. Bár igaz, hogy az olyan embert, aki lángoló szívvel szereti az Urat, minden lelkesíti és Isten iránti csodálattal tölti el. Jól tudja Ő Szent Felsége, hogy ha hallottam is olykor ezen szavak magyarázatát, vagy saját kérésemre egyesek fejtegették is azokat nekem (…), abból semmit sem tudtam megjegyezni. Így tehát csak azt fogom mondani, amire az Úr tanít engem, és amit célom szempontjából jónak tartok. Egyébként ezeknek a szavaknak magyarázatát [„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1)] sohasem hallottam. (ÉÉ I.)
Szent Teréz tehát kizárólag saját gondolatait osztja meg, nem merít más kútfőből. Tanításának központi része, hogy mivel Jézus Krisztus istenember, emberi természete révén tudunk hozzá a leginkább közeledni, hiszen egy lett közülünk a megtestesülés által. Szentünk nem támogatja azt a felfogást, hogy – mivel a szemlélődő imában már nincsenek bennünk képek Istenről – ne gondoljunk Jézus emberi természetére. Sőt, inkább ajánlja, hogy sokat foglalkozzunk a mi Urunk, Jézus Krisztus szentséges emberi természetével, hiszen az embernek ez a fogódzópont, mert a második isteni Személy, a Fiú valóságosan emberré lett. Testben élt a földön, elszenvedve mindazt, amiben az embernek része van. Éhezett, szomjazott, fázott, igényelte az alvást, öröm töltötte el, de sírásra is fakadt és a szomorúságot is megtapasztalta, végül pedig a halálfélelem ugyancsak osztályrészévé lett. Föltámadt testén dicsőségesen viseli a földön elszenvedett kereszthalál jegyeit: a szent sebeket.
Ó, én Uram, Istenem! Miképpen lehetséges, hogy egy földi féreg ilyen szavakat intézzen Teremtőjéhez?! [„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1)] Áldott légy, Uram, hogy oly sokféleképpen oktattál bennünket! – Vajon ki merné ezeket a szavakat kiejteni, ha Te nem adnád meg hozzá az engedélyt?! Annyira csodálatos, hogy bizonyára mindenki el fog csodálkozni, ha arra buzdítom: használja őket! Azt fogják mondani, hogy tudatlan vagyok, s ezek a szavak nem ezt jelentik, sok más értelmük van, nem illő ezeket a szavakat Istenhez intéznünk, és hogy ez is egy újabb példa arra, milyen helytelen, ha tudatlan emberek olvasnak ilyeneket. (ÉÉ I.)
…szívesen elfogadom, hogy ennek a [szentírási] helynek sok más értelme is van, csakhogy a szeretettől lángoló, mámoros lélek nem kíváncsi azokra. Neki csupán az kell, hogy ezeket a szavakat Őhozzá intézhesse, tekintve, hogy az Úr megengedi. Vajon miért riadnánk vissza ettől?! Hát a valóság nem csodálatosabb-e ennél is?! Vagy mi talán nem járulunk a legméltóságosabb Oltáriszentség vételéhez? Megfordult bennem, hogy vajon az Ara nem éppen ezt a kegyelmet kéri-e itt, amelyet Krisztus Urunk később megadott? Az a kérdés is fölmerült a lelkemben, hogy vajon nem azért a fölséges egyesülésért esedezik-e itt, amely akkor valósult meg, amikor Isten emberré lett; talán azért a belső barátságért esedezik, amelyet az emberi nemmel kötött. Hiszen a csók a békének és a bizalmas barátságnak jele két személy között. Segítsen az Úr bennünket, hogy megértsük, hányféle béke létezik. (ÉÉ I.)
Nagyon sok értelme lehet ennek a szentírási versnek: „Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1). Az ara, vagyis a jegyes: az emberi lélek. Ő kéri Teremtőjétől a béke jelét: a csókot, amely a Vele való egyesülés jelképe is. Ez a csók ugyanakkor az Eucharisztiában magát a Szent Táplálékot is jelentheti, melynek méltó vételével Isten egyesül az emberrel. Szent Testével és Vérével táplálja a teljes embert, aki test, lélek, szellem. Átitatódunk Ővele. S mi többre vágyódhat a hitben élő ember, mint hogy az Oltáriszentségben egyesülhessen Teremtőjével?
Szent Teréz másik értelmezése: az ősbűnben elbukott ember a béke jelét kéri Istentől a csókban, aki a Szentlélek közreműködésével úgy adja meg ezt neki, hogy Mária méhében az Atya akaratából megtestesül a Fiú. Belső barátságnak nevezi Szentünk a megtestesülést, amelyben a Teremtő egyesül teremtményével oly mértékben, hogy fölveszi annak természetét a második isteni Személyben, aki testté lesz Jézus Krisztusban.
Ha mindezt megfontoljuk, a szerelem képei valóban csupán halványan jelzik, milyen bensőséges kapcsolatra emelte föl Isten az embert. Aki úgy érzi, hogy megérintette őt Isten az Ő szeretetével, természetes egyszerűséggel használhatja az Énekek énekének szavait istenkapcsolatában.
Mindenekelőtt egyet szeretnék megjegyezni, ami nézetem szerint megszívlelésre méltó, és bár talán helyesebb volna más alkalommal beszélnem róla, most teszem, hogy el ne felejtsem. Ez pedig a következő: biztosra veszem, hogy sok ember van – és adja Isten, hogy tévedjek! –, aki halálos bűn állapotában képes szentáldozáshoz járulni, s ha az ilyen ember hallaná, hogy az Isten iránti szeretettől haldokló lélek ilyen bizalmas szavakat intéz Teremtőjéhez, ezt nagy vakmerőségnek minősítené. Meg vagyok győződve róla, hogy [a halálos bűn állapotában áldozó] ember nem fogja használni [az Énekek énekének e szavait], sem más ehhez hasonlót, mert ezeket a szeretet adja a lélek ajkára. Mivel pedig ez nincs meg benne, akár mindennap végigolvashatja az Énekek énekét, mégsem ragadnak rá annak szavai, és nem merné azokat szájára venni. Az ember ugyanis, még ha csak hallja is ezeket [a szavakat], megrendül, mert akkora fönség rejlik bennük. Hiszen igaz, hogy fönséges vagy Te, Uram, a legméltóságosabb Oltáriszentségben is, de mivel az ilyen emberek hite nem élő, hanem holt, és mivel olyan alázatosnak látnak Téged a kenyér színe alatt, Te pedig nem szólsz hozzájuk, mert nem érdemlik meg, ezért vetemednek akkora vakmerőségre [hogy szentségtörő módon áldozzanak]. (ÉÉ I.)
Az Énekek énekének szavaival csak azok tudnak Istenhez fordulni, akik égnek az Őiránta való szeretettől. A szerelmest pedig az értelmi okfejtések nem tudják lekötni. Ezért írja Szentünk, hogy „a szeretettől lángoló, mámoros lélek nem kíváncsi” a bölcselkedő beszédre, hanem szerelmes szavakra ragadtatja magát, amelyekkel megközelítheti mindazt, amit megél. A szentáldozás a csúcs, amelyben az örök Istenség egyesül a véges emberrel, és örök életet ajándékoz neki. – „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53) – mondja Jézus.
Isten olyan kicsinnyé lett értünk, hogy egy kis kenyérdarabban elfér. Elrejti nagyságát, hogy magunkhoz merjük venni Őt, és így egyesülhessen velünk. Ezért mernek Vele szemben szentségtörést elkövetni, akik halálos bűnben áldoznak. Szent Teréz szerint ők biztosan képtelenek az Énekek énekével imádkozni, mert bűnös életmódjukkal távol tartják magukat Isten szeretetétől. Sőt, ha szentségtörően áldoznak, akkor még jobban eltávolodnak attól, Akit folytonosan megbántanak. – „Veszi jó és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes, élet vagy elkárhozás” – írja az Angyali Doktor Eucharisztia-himnuszában.
Ezek a szavak [„Csókoljon meg engem az Úr szájának csókjával, / mert jobb a Te kebled a bornál” (Én 1,1)] szószerinti értelmükben csakugyan félelmetesen hangoznának olyan ember szájából, aki (…) józan hidegséggel ejtené ki azokat, ellenben ha valaki, Uram, az irántad való szeretettől magán kívül van, annak szívesen megbocsátod ezt, sőt még ennél is többet, és nem veszed rossz néven bármilyen vakmerő bizalmaskodással közeledjék is Hozzád. Ha pedig, Uram, a csók a béke és a barátság jele, vajon miért ne kérhetné Tőled a lélek, hogy légy vele békében és barátságban?! Vajon mi jobbat kérhetnénk Tőled, amiért most esedezem hozzád, Uram, tudniillik, hogy add meg nekem ezt a lelki békét a Te szádnak csókjával. Ez a legfenségesebb kérés, leányaim, amint majd a következőkből meg fogjátok érteni. (ÉÉ I.)
Az Úr szájának csókja: a Szentlélek, akiben szabad utunk van Jézus által az Atyához. A Szentírás ezt mondja Isten országáról: „…nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). A valódi lelki béke egy csöppnyi mennyország az ember szívében. Ezért a békéért eseng az Énekek éneke arája, az emberi lélek az Úrhoz.
Jézus békéje a Szentlélek békéje, ami nem azonos a világ, az ellenség vagy a rosszra hajló emberi természet adta békével, amely talán meg sem érdemli a béke megjelölést. Van egy mondás, ami kifejezheti a lényeget: „A disznó is jól érzi magát a pocsolyában”, de ez az állapot semmiképpen nem értelmezhető békeként.
A hamis béke kilenc fajtáját mutatja be Szent Teréz, melyeket a világ, a test és az ördög kínálnak.
Isten mentsen meg benneteket attól a sokféle [hamis] lelki békétől, amelyet a világias emberek élveznek! Ne engedje az Úr, hogy azt valaha is megízleljük, mert örökös harcra vezet! Amikor a világias ember súlyos bűnökbe merülten is teljes nyugalmat élvez, és olyan jól érzi magát vétkes állapotában, hogy lelkiismerete semmivel sem vádolja – ez a [hamis] lelki béke (…) biztos jele, hogy jó barátságban van az ördöggel. Addig ugyanis, ameddig az ilyen ember életben van, az ördög nem támadja őt, nehogy valamelyest Istenhez térjen, ha nem is az Isten iránti szeretetből, hanem pusztán azért, mert ez [a lelkiismeretével való] küzdelem untatja. Hiszen az ilyen ember hűségére még az ördög sem mer számítani. Minduntalan meginog szolgálatában, az ördög pedig, mihelyt észreveszi ezt, azonnal ízlésének megfelelő élvezetet ad neki, így megint barátjává lesz. Mindezt addig teszi vele, amíg a pokolban föl nem fedi előtte, milyen hamis volt ez a lelki béke. Nem érdemes ezekre szót vesztegetni, saját lelküket viszik a vásárra – ők lássák! Hiszem: az Úr sohasem fogja megengedni, hogy ilyen gonoszság létezzen közöttünk. Az sincs kizárva azonban, hogy az ördög kisebb dolgokban másfajta lelki békével kísértsen benneteket, mert ameddig a földön élünk, leányaim, mindig félnünk kell önmagunktól. (ÉÉ II.)
Az emberi természet az eredeti bűn következtében rosszra hajló. A keresztség szentsége eltörli magát az ősbűnt, de annak következményét: a bűnre való hajlamot, földi életünk végéig hordozzuk. Ezért írja Szent Teréz, hogy „mindig félnünk kell önmagunktól”. A hosszan tartó bűnös életmóddal el lehet idegenedni Istentől, hiszen saját szabad akaratunkból távolodunk el Tőle. Őtőle, aki ennek ellenére sem szűnik meg bennünk lakozni, csakhogy a súlyos bűn állapotában ez a ragyogó gyémánt, a mi lelkünk olyan, mintha egy hatalmas sötét lepellel le volna takarva, és így az isteni Nap fénye nem érintheti. Ezt a hasonlatot használja Szent Teréz „A belső várkastély” c. művében, amikor a halálos bűn állapotában lévő emberről ír (vö. BV 1.2.3). Olyan ő – írja Szentünk –, mint aki éhen hal, bár mellette van az étel, csakhogy meg van kötözve súlyos bűnei által, és nem tud odanyúlni érte (vö. BV 7.1.4). Ám a legrosszabb, amikor már nem is érzi az igaz, a jó és a valódi szép utáni éhségét, olyannyira elvakította őt az ideiglenes javak élvezete, hogy közömbössé vált iránta. Hamis lelki békét élvez, mert lelkiismerete már nem jelzi a bűnt, annyira hosszan tartóan benne él. Az ellenség pedig szíves-örömest ringatja őt illúziójában, mely szerint minden rendben van, nincs semmi baj, hiszen él és virul a maga módján. Ha megunt egy élvezetet, mindjárt ad neki egy másikat, nehogy fölébredjen a lelkiismerete. Látszólag úgymond békét élvez, de ez a lelkileg holtak süketnémasága, nem csöndje. Szent Teréz ezért „A belső várkastély” c. művének utolsó fejezetét, a hetedik lelki lakást, amikor az ember rátalál Isten társaságára a szívében, és szinte folyamatosan élvezi a valódi lelki békét Isten kegyelméből, nem kezdi ezt a lelki lakást mással, mint hogy felszólítja nővéreit, imádkozzanak a halálos bűn állapotában élőkért (vö. BV 7.1.4). Az ima ereje ugyanis megtöri az ősellenség csábításainak bűvöletét.
Ha a szerzetesnő elkezd hanyag lenni bizonyos önmagukban véve kicsinynek látszó dolgokban, és ez az állapot már hosszabb ideje tart, anélkül hogy a lelkiismerete megmozdulna – hát ez bizony rossz lelki béke, és ezáltal az ördög ezerféle rosszra veheti rá. Ilyen például a szabványok valamely pontjának megszegése, ha nem is kötelez bűn terhe alatt, vagy pedig nem pontos teljesítése az elöljáró parancsának, még ha nem is történik rosszakaratból, mert végtére az Úristent képviseli, és tekintve, hogy erre köteleztük magunkat, tökéletesen kellene alkalmazkodnunk akaratához. Apróságok ezek, amelyek gyakran előfordulnak, és önmagukban véve nem tűnnek bűnnek, pedig hát azért mégis csak hibák. Igaz, hogy szükségképpen vannak hibáink, mert gyarlók vagyunk, ezt magam is vallom, azonban (…) ha valaki elköveti azokat, akkor legalább érezzen lelkifurdalást miattuk, és legyen tudatában, hogy hibázott! Ha ugyanis ezt nem teszi (…), az ördög örül, és lassan-lassan érzéketlenné teszi az apró mulasztásokkal szemben. Márpedig biztosítlak benneteket, leányaim, ha az ördögnek sikerül ennyit elérnie, akkor nem csekély eredményt mutat fel, és attól félek, az ilyen lelket még lejjebb süllyeszti. Ezért vigyázzatok magatokra, az Isten szerelméért! Ezen élet folyamán nem lehetünk küzdelem nélkül, ennyi ellenség közepette nem ülhetünk ölbe tett kézzel! Állandó éberséggel kell őrködnünk, és vigyáznunk, miképpen viselkedünk, úgy bensőleg, mint külsőleg! (ÉÉ II.)
Nem legyinthetünk állapotbeli kötelességeinket tekintve, hogy ez vagy az csak apró hiányosság, mert ha szándékosan vétünk kis dolgokban, bensőnkben kaput nyitunk az ellenségnek. Bemegy, kisöpörve találja, és hoz nálánál rosszabb lelkeket, hogy ott lakjanak (vö. Mt 12,44-45). Nem elégszik meg annyival, amennyit elért, hanem egyre lejjebb viszi az embert, mígnem teljes romlásba dönti, és még végső kétségbeesésbe is taszíthatja. Így lassanként valaki eljátszhatja a hivatását: a papi, szerzetesi hivatását, és ha a házasság szentségében él, elveszítheti a sírig választott társát. Apró hűtlenségekkel indulunk el lefelé a lejtőn. Ha már nem küzdünk, elkezdhetünk félni, mert talán ölbe tett kézzel rohanunk a vesztünkbe.
Biztosítalak benneteket, akármekkora kegyelmekkel halmozzon is el az Úr titeket a belső imában, és adja meg akár még azt is, amiről a következőkben fogok szólni, alighogy visszatértek a munkához, ezernyi apró tőr, valamint hibázásra való alkalom nyílik: egyszer az, hogy megszegjetek egy szabályt gondatlanságból, máskor meg, hogy rosszul teljesítsetek egy kötelezettséget, majd pedig lelki zavarok és kísértések [támadnak rátok]. Nem állítom, hogy ennek feltétlenül így kell lennie, de amikor így van, az nagy kegyelme az Úrnak, mert ilyen módon halad előbbre a lélek. Idelent nem lehetünk angyalok, ez nem fér össze természetünkkel. Éppen ezért sohasem aggódom az olyan lélek miatt, aki igen erős kísértésekkel küszködik, mert ha istenfélő és szereti az Urat, ez csak javára szolgál. Ezt tapasztalatból tudom. Ellenben ha olyan valakit látok, aki teljesen nyugodt, és soha nincs semmi küzdelme (volt alkalmam néhány ilyennel is találkozni), akkor – még ha nem is látok benne kézzel fogható hibát – mindig félek. Az ilyenek felől sohasem vagyok nyugodt, és ha már az ördög nem teszi őket próbára, megteszem én, amennyire csak tudom, hadd lássák, hányadán állnak tökéletességükkel. (ÉÉ II.)
Szent Teréz az elbizakodottságtól óv. Az első századok remetéi akkor készültek a legnagyobb küzdelemre, amikor látszólagosan békét élveztek. Tudták, hogy a kísértések csak átmenetileg szünetelnek, mert azután annál nagyobb erőbedobással támad, vagy az ellenség, vagy a világ, vagy a rosszra hajló emberi természet. Amíg élünk, küzdünk, és addig van bennünk igazán élet, ameddig küzdünk. Ezért aggódik Szent Teréz azokért, akiknek semmilyen lelki küzdelmük sincs.
Nem sok ilyen lelket láttam, de előfordul néha olyanoknál, akiket az Úr a szemlélődés magas fokára juttatott, mert az Ő útjai igencsak különbözőek. Az ilyenek állandó belső megelégedést élveznek, bár nekem az a nézetem, hogy nincsenek tisztában önmagukkal, mert ha jobban a mélyére hatolunk a dolognak, kitűnik, hogy ha nem is gyakran, de azért olykor-olykor mégis csak vannak apró lelki küzdelmeik. Tény, hogy nem irigylem őket. Alaposan megfigyeltem, és azt tapasztaltam, hogy amennyire idelent meg tudjuk ítélni, sokkal gyorsabban haladnak a tökéletesség útján, akik nincsenek ugyan annyira elmerülve a belső imában, de annál több jut ki nekik az említett lelki küzdelemből. Természetesen itt nem az olyanokról beszélek, akik már évek hosszú során át küzdöttek a kísértésekkel, és annyira előre haladtak az önmegtagadásban, hogy teljesen meghaltak a világnak. Nekik ugyanis az Úr általában megadja a belső békét, de nem olyan értelemben, mint ha saját hibáik iránt közömbösek lennének, sőt ellenkezőleg, mindig nagyon is fájlalják azokat. (ÉÉ II.)
„A belső várkastély” c. művében, amelyben Szent Teréz végig veszi a lelki küzdelmeket és Isten kegyelmeinek gyümölcseit, a hetedik lelki lakásban, amikor szinte folyamatosan élvezi az ember Isten jelenlétét a szívében, és vele a valódi béke ajándékát, még akkor is beszél küzdelemről. Hiszen az ember egyes képességei (emlékezet, értelem) és az érzékei időről időre a külső lelki lakásokban küzdenek, míg szelleme élvezi a Szentlélek békéjét (vö. 7.4.11). Békében küzd, de ez hosszú évek, évtizedek belső formálódása után lehetséges, melynek során a kegyelem segítségével meghal benne a régi ember és megszületik az új (vö. 2Kor 5,17). Ajándékba kapja az új embert, de nem küzdelem nélkül, mert a küzdelemben válik alkalmassá ennek az ajándéknak befogadására.
Egyszóval, leányaim, az Úr különböző utakon vezeti a lelkeket, de (…) kapjatok mindig észbe, valahányszor azt látjátok, hogy úgy követtetek el valami hibát, hogy a lelkiismeretetek nem mozdult meg. Hiszen az magától értetődik, hogy a bűnre feljajdul bennetek a lélek, akármennyire bocsánatos legyen is, hála Istennek, hiszem és látom, hogy ez nálatok így van. Jegyezzétek meg azonban, és a kedvemért gondoljatok sokszor rá: ha élő emberhez hegyes árt1 érintenek, vagy megszúrják akár egy egészen kicsiny tűvel, vajon nem érzi-e? Ha tehát a lélek nem halott, hanem élteti az Isten iránti szeretet, vajon lehet-e érzéketlen akárcsak a legcsekélyebb hiba láttán is, amely fogadalmai és kötelmei ellen irányul? – Ó, ha az Úr egyszer megadta valakinek ezt az érzékenységet, az olyan, mintha virágokból és rózsákból készített volna benne a maga számára fekvőhelyet, és lehetetlen, hogy előbb-utóbb el ne jöjjön hozzá élvezni társaságát, még ha esetleg későn is. – Ó, Uram! Mit csinálunk mi szerzetesek a kolostorokban?! Miért hagytuk el a világot?! Miért jöttünk ide?! Mi jobbat tehetünk, minthogy lakást készítünk lelkünkben Jegyesünknek, amíg csak el nem jutunk arra a fokra, amelyen azt mondhatjuk neki: csókoljon meg bennünket szájának csókjával?! – Boldog az a lélek, aki nem hiába intézi hozzá ezt a kérést, s akinél az Úr, amikor eljön, égve találja a lámpát, nem zörget hiába, és nem kénytelen visszafordulni. Ó, leányaim, milyen előkelő a mi állásunk! Senki sem tilthatja meg nekünk, hogy ezeket a szavakat intézzük Jegyesünkhöz [„Csókoljon meg engem szájának csókjával”]. Hiszen az Ő arái lettünk fogadalmunk napján. Ezt csak mi magunk tudjuk megakadályozni hibáinkkal. (ÉÉ II.)
Őrizzük a helyes lelkiismeretet! Éberen őrködünk, ha nem altatjuk el a lelkiismeret hangját, amikor egy-egy hiba kapcsán jelez. Szent Teréznek természetes, hogy az ún. bocsánatos bűnre is jelez a helyes lelkiismeret, de nagyon fontosnak tartja a hibákra való odafigyelést, amelyek még nem bűnök, hiszen akaratlanul esünk azokba. Ám ha vállat vonva megyünk el mellettük, visszatekintés nélkül, akkor előbb-utóbb bűn lehet belőlük. Szent Teréz pedig – saját elmondása alapján – jobban fél egyetlenegy szándékosan elkövetett bocsánatos bűntől, mint az egész pokoltól (vö. Ö 25,21). – Miért? – Azért, mert Isten megbántásától sokkal jobban fél, mint az ellenségtől. Igazi istenfélelem uralkodik benne: szeretetből féli Istent bűnnel megbántani. A valódi, önzetlen szeretet alakítja ki bennünk az érzékeny lelkiismeretet, amely nem a büntetéstől való félelem miatt jelez, hanem a szeretet okán. – „Szívem mélyére rejtem el szavad, hogy bűnnel meg ne bántsalak” (Zsolt 119,1) – imádkozza a zsoltáros.
T. B.
1 Durvább varrómunkáknál alkalmazott, hegyes, nyéllel ellátott lyukszúró eszköz, melyet bőrrel dolgozó mesteremberek (csizmadiák, vargák, szíjgyártók, nyeregkészítők) használnak.
