a) „Heródes pedig látván Jézust, igen megörüle, mert sok idő óta kívánta vala őt látni, mivel sokat hallott felőle és reménylette, hogy valami jelt lát majd tőle tétetni. Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit sem felele neki” (Luk. 23,8,9). Ismét két ember áll egymással szemben, Jézus és Heródes; ég és föld, napsugaras május és sötét éjfél köztük a különbség. Világfi; szép asszony és uralom az ideálja, és még csodát is szeretne látni. Az ilyen fölött végtelen magasan állnak és vonulnak el az Isten gondolatai! Jézus hallgat; gyöngyeit sertések elé nem dobja! Mily félelmetes hallgatás, mily rettenetes ignorálás…! Heródes házasságtörésben élt! Jézus látja e léleknek mélységes nyomorát, és azt is, hogy jelenlétének kegyelme nem vágja el a kevély világfi útjait. Hatástalanul vonul el mellette a szenvedő Jézus! Ó szív, ó Isten, ó hódolat és megvetés, ki érti meg utaitokat? Azért én féltékeny és elszánt szigorral kezelem lelkemet; Istennek számára nyitva akarom tartani; tiszta legyen szívem, hogy az Úr kegyesen pillantson rám s szóljon hozzám! Tisztelettel kell eltelnem s térdenállva kell kérnem, hogy a Fölséges szóba álljon velem! Ó ne fordulj el, Felség, ne némuljon el ajkad; szólj; hallgatlak; szenvedélyem hódolnom neked!
b) „Ott állának pedig a papifejedelmek és írástudók, szüntelen vádolván őt. Heródes pedig megveté őt hadi népével együtt és csúfságból fehér ruhába öltöztetvén, visszaküldé Pilátushoz.” Ez a hallgatás feszélyezi a világfit, komoly sejtelmekre ad okot, de végre is tehetetlen bosszúra ragadja; megveti s bolondnak ítéli az Urat; így fölszabadul tiszteletet parancsoló fölsége alól. Az alávaló ember örül, ha az eszményektől szabadul, s ha a prófétákat bolondoknak mondhatja. Jót tesz neki, ha nincs semmi, ami nagy, szép és fölséges. Rémületes fölszabadulás, az állatnak, az ösztönnek fesztelensége. – De az Úr is erős; megveti a megvettetést, s szó és szitok és gúny nem fog rajta; királyi lelkét a szolgakörnyezet nem hajlítja meg. Imádkozik magában; engeszteli az Istent a királyi széken ülő paráznáért, s kegyelmet kér azoknak, kik félreismerve élnek s a világ ítéletét és az emberi tekinteteket hősiesen megvetik és mennek az erény önérzetében szolgai királyok s királyi szolgák közt el. Uram, csak a te tetszésed az én örömöm s erőm; mily könnyen nélkülözök emberi kegyet, mikor telve van szívem az erény önérzetével. Ó, ez az igazi királyi öntudat. Láttam királyokat mezítláb és szolgákat királyi ménen; legyek inkább én, mint a lovam királyi!