Interjú Östör Dániel atyával: A piuszos kápolna otthont ad a katolikus szellemnek egy hitében meggyöngült városban.

Dicsértessék a Jézus Krisztus! Köszönöm, hogy elfogadta a felkérésünket, és beszélgethetünk az Önök tevékenységéről. Elsőként engedjen meg egy személyes kérdést. Úgy tudom, hogy Dániel atya Székesfehérvár szülötte. Milyen élmények fűzik a városhoz?

Valóban itt születtem, és büszke vagyok rá, hogy lényegében a város falain belül nőttem fel. „A templom és iskola” számomra itt van. A Bazilikában kezdtem ministrálni Horváth Imre atya plébánossága, és Takács Nándor püspöksége alatt. A Ciszterciben érettségiztem, akkor még, – Isten nyugosztalja – Ujfalussy Ottó atya is tanított. Ezek a helyek alapvetően határozták meg gondolkodásomat, identitásomat. Szerettem volna ebben az egyházmegyében szolgálni papként, de hagyományhű nézeteim miatt végül Veszprémben szenteltek fel. Akkor teljesen máshogy nézett ki a katolikus élet a városban, mint ma. Imre atya, Rédey János atya, Nándor püspök még hittek a népegyházban, hittek abban, hogy a katolikusok erőt képviselve hatással tudnak lenni a nemzet életére, hittek abban, hogy amit tesznek nem az emberekről, hanem Istenről szól. Sokszor visszaemlékszem azokra a nagyszombati szertartásokra, amelyeket még éjszaka 10 órakor kezdtünk, azokra a nagy ünnepekre, amikor a nép olyan hangosan énekelt a tömött Bazilikában, hogy az orgonista újabb és újabb regisztereket kellett behúzzon az orgonán, amikor az asszisztenciát még 30-40 fiatal fiú és férfiember szolgáltatta.

Én egy olyan Egyházba nőttem bele itt, amely hitt abban, hogy nagyra hivatott, és tevékenysége a dicső múltban gyökerezik, és a jövőt alakítja.

Ma már talán fennköltnek hangozhatnak ezek a mondatok, de akkor engem ez volt, ami magával ragadott.

Székesfehérváron nemrégiben megnyitotta kapuit a Szent István kápolna, amelyet a Szent X. Piusz Papi Testvérület alapított helyi hívekkel közösen. Székesfehérvár templomokban, kápolnákban bővelkedik, mi vezette arra Önöket és híveiket, hogy egy új miséző helyet alapítsanak?

A kényszer. Maguk a hívek kerestek fel bennünket. Számtalan hívő kérte már fel eredménytelenül Spányi Antal püspök atyát és néhány helyi plébános atyát is, hogy gondoskodjon számukra hagyományhű szentmiséről. Már több atyát és szeminaristát is eltávolítottak hagyományhű nézeteik miatt. Szaftos urbánus legendák szólnak ezekről, de a lényeg, hogy szinte minden egyházmegyében ez a hozzáállás. És ez csak a jéghegy csúcsa, a válság, az Egyház válságának gyökere mélyebben van. Ezt a tényt azokkal a katolikusokkal is meg kell értetni, akik azt gondolják, hogy a tradíció csupán értelmiségiek úri passziója, vagy hogy csupán liturgikus kérdések vannak a középpontban.

Mi az az egyházi válság, amit említett?

Mi, magyarok, a kommunizmus túlélői, jól tudjuk, hogy ha valaki meg akar változtatni, először a hitedet kell elvegye. Ma már józan ember nem kételkedik abban, hogy a világ folyását egy szűk, pénzemberekből álló csoport befolyásolja. Ez nem most kezdődött. A történelemben ezért érte annyi támadás, a hitnek az őrzőjét, a Katolikus Anyaszentegyházat, mert a vallásunk megkötöttségei olyan társadalomformáló erővel bírtak, amelyek védőhálóként – vagy legalábbis ellenpólusként, alternatívaként – működtek minden olyan ideológiával szemben, amely a világot felforgatni akarta. XIII. Leó pápától kezdve, aki a 19. század végén uralkodott, számtalan pápa X. Piuszon keresztül – aki például az antimodernista eskü letételére kötelezte a papokat, – XII. Piuszig figyelmeztet arra, hogy az egyház – kortól függően – alattomos vagy agresszív ideológiai támadás alatt van. Azt is számtalanszor kifejtették, hogy a felforgató ideológiák képviselői nem az egyházon kívül vannak, hanem a papok, püspökök soraiban foglalnak helyet. Aztán egy pillanat alatt megszűnik az ellenállás, és a II. Vatikáni Zsinaton tulajdonképpen egy új vallást hoznak létre. A székesfehérvári csodálatos barokk templomokba asztalok kerülnek, megváltoztatják az egyházi törvényeket, összekeverik a vallási elemeket, a morális tanításon is lazítanak. A hívek pedig szépen lassan eltűnnek. Nem csak a templomokból, de a közéletből is száműzik a hitet. A válság, amiről beszélek nyugaton már nyilvánvaló, de egyre gyorsabb ütemben jelentkezik hazánkban is, függetlenül a jobboldali kormány munkájától.

A szentmise megváltoztatása egy fontos része ennek a válságnak?

A legfontosabb része. Számunkra nem képzelhető el az életünk a szentmise áldozatának méltó bemutatása nélkül. Így találkozhatunk Istennel a legmélyebben, hiszen minden szentmisében a mi Megváltó Krisztusunk keresztáldozatát ajánljuk fel a mennyei Atyának. Ma sok pap és püspök – és így hívek is – csupán emlékvacsorának tekinti a szentmisét, de olyanok is vannak, akik egy kis hittanórát csinálnak belőle. Számunkra nagyon fontos, hogy a szentmisét méltóan ünnepeljük meg: az Úr felé fordulva, a XVI. Benedek pápa által támogatott régi rítusú misében, térdelve és nyelvre áldoztatással.

Miért a liturgia az első? Nincsenek más, sürgetőbb kérdések?

Valóban igaz, hogy a probléma felettébb szerteágazó. A hívek sok kérdésben tévesen értesültek, átformálták a világnézetüket. Ugyanakkor a missziós munkát a szentmisével kell kezdeni. Ahogy korábban említettük, a liturgia az Egyház hitének és életének megfogalmazása. Olyan, mint a DNS a szervezetünkben, amely minden szövet kialakulásáért felelős. Ha a liturgiába beavatkozás történik, ott változik a hit és a morális tanítás is. Ebben a paphiányban szenvedő korszakban, amikor tulajdonképpen csak a szentmisék által találkozik a pap a hívekkel, ez különösen is fontos. Ahol lehetőség nyílt a régi rítus újraélesztésére, ott a hívek élete világszerte virágzóvá vált, szemináriumok, iskolák, óvodák jöttek létre, a nagycsaládok virágoznak, szellemi és lelki támogatásban részesülnek.

Mi a baj az új rítusú misével?

Az elmúlt évtizedekben tévesen tanították a híveket a szentmiséről. Szinte minden hívő úgy tartja, hogy az utolsó vacsora megismétlése a szentmise, egy baráti összejövetel, ahol emlékezünk Jézus legnagyobb tetteire, ahol az ember feltöltődni jár, és ahol a középpontban így a lelki táplálék, a prédikáció áll. Ha ez igaz lenne, nem lenne feltétlenül szükségünk a gyónásra, hogy áldozzunk, akár otthon is megtarthatnánk a szentmisét sőt, ha ez valóban így lenne, nem lenne szükség papokra sem. Csíráiban ez már meg is valósult hiszen számos helyen tartják civil, nem felszentelt emberek a szentmise helyett az igeliturgiát a templomokban.

Miért kell visszanyúlni a régi rítushoz azért, hogy megőrizzük a hitünket?

Az Egyház liturgiája egy hegycsúcs. Ha az Egyház belső életét nézzük, egy hegyhez lehetne hasonlítani. A dogmatika, a hitigazságok szikláin át feljuthatunk ennek a hegynek a csúcsára. Tehát hinnem kell a Szentháromságban, Krisztus Istenségében és emberségében, aki jelen van az Oltáriszentségben, Mária Szeplőtelen fogantatásában, a pokolban és mennyországban. Ezek az igazságok vezetnek fel a hegyre, a szentmise misztériumába, ahol Isten vágyik arra, hogy eggyé váljunk vele. Csupán erről a hegyről lejövet válik lehetségessé az, hogy az Egyház morális tanítását megtartsuk. A II. Vatikáni Zsinaton az Egyháznak egy olyan szárnya győzedelmeskedett, mely sem a hitigazságokban, sem a liturgiában és így a morális tanításban nem akart a mindenkori Egyház hagyományához ragaszkodni. Ők mindenáron szerették volna a vallásokat egyesíteni, a liturgiát ökumenikussá tenni, a világ szellemének megfelelően az ember mivoltát dicsőíteni. A zsinat előtti teológiához, liturgiához és morális tanításhoz kell tehát ragaszkodnunk, amely még mentes volt ezektől az elhajlásoktól. Ez volt a szándéka XVI. Benedek pápának is, aki sajnos – ettől a törekvésétől minden bizonnyal nem függetlenül – idejekorán lemondott trónjáról.

Miért jobb a régi rítus, miben különbözik az újtól?

A szentmise régi rítusa szervesen fejlődött ki, és nagyjából 1500 éve ugyanúgy néz ki, ugyanazok az imák vannak benne, kisebb változtatásokkal ugyanazt a naptárat használják. Mindig kelet felé, vagyis a kereszt felé fordulva mondta a pap a szentmisét, és a Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek.) felszólítást, vagy a Pater noster (Miatyánk) imát a világon minden katolikus ember ismerte. Ahogy ma sem, úgy régen sem tudtak az emberek latinul, de a Glória in excelsis Deo énekről tudták, hogy ez az Egyház legszebb dicsőítő imádsága a: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Amíg tehát a régi rítus évszázadokon át alakult, megőrizve alapgondolatát, hogy az új rítust egy Bugnini nevű szabadkőműves vatikáni hivatalnok állította össze pár fős bizottsággal, melynek többsége protestáns volt .

Az első nagy különbség tehát a kialakulásuk. A második nagy különbség a megemlékezés és jelenvalóvá tétel közötti különbség. Az új rítusban az Isten népe összejön és megemlékezik Jézus nagy tetteiről. A régi rítusban az Egyház, azaz Krisztus Misztikus Teste, a megdicsőült Egyház és a küzdő Egyház, az angyalok és szentek közösségében szemléli Krisztus Jézus megváltó golgotai keresztáldozatát és annak kegyelmeiből részesül: azaz eggyé válik, mély közösségbe kerül a Szentháromsággal. A harmadik nagy különbség a mise áldozat jellege. A szentmisében nem természetes dolog történik, hanem természetfölötti dimenzió érvényesül. Krisztus a kenyér és a bor színe alatt valóságosan jelenvalóvá válik. Az örök és egyetlen belép a tér és idő keretei közé. Az új rítus a közösség, a szeretetben és békében jelenlévők hitét próbálja hangsúlyozni. Amíg régi templomaink Isten felé fordították az ember figyelmét, úgy az új templomok a hívek és a pap egymáshoz fordulása felé. Fontos kiemelnünk a szentmise irányát is. A pap mindig Isten felé fordul a szentmisében, a kereszt, a tabernákulum felé. Együtt szemléli a hívekkel a golgotai keresztáldozatot. Ma protestáns módra a hívek felé fordul, így a pap kerül a középpontba, belekényszerítve őt egy meghatározhatatlan szerepbe. Nem csoda, hogy a papok ma már nem tudják, hogy viselkedjenek a szentmisén.

Tehát az Önök által képviselt testvérület tevékenysége lenne a megoldás? Úgy tűnhet, hogy Önök elszakadtak az egyházi vezetéstől.

Aki ilyet állítana, legyen bármilyen tekintélye, az hazudik. Egy olyan dokumentumot sem tud mutatni, amivel bizonyíthatná, hogy a Piusz közösség ki lenne közösítve. Sokan állítják, hogy a Piusz közösség szakadár. Az elkövetkező időszakban meg kell értetni a hívekkel, hogy attól, hogy nem tartozunk a helyi püspök fennhatósága alá, ugyanúgy a katolikus Egyház tagjai vagyunk. Ausztriában, Franciaországban, Németországban egyre több helyen válik természetessé ez a különleges státusz.

Fontos, hogy letisztázzam: mi csupán azt tesszük, amit a mindenkori Egyház több mint ezerötszáz éven keresztül tett, és abban hiszünk, amiben az apostolok kora óta hitt az Egyház.

Nem teszünk hozzá új tanokat, és nem veszünk el belőle semmit. Sajnos ez nem feltétlenül mondható el minden püspökről és papról, akik megpróbálják kiközösíteni és ellehetetleníteni azokat a papokat, akik kritikával illetik az Egyház erőszakos megváltoztatását. Sok püspök és sajnos pápa sem ad egyértelmű válaszokat a felmerülő kérdésekre, és sajnos gyakran inkább elbizonytalanítja az egyszerű katolikus hívőket. Ezt be kell vallanunk, és ki kell mondanunk, ahogy Sienai Szent Katalin vagy annyi más szent saját korában kimondta. Ettől függetlenül ő Róma püspöke, ő a mi pápánk. Sokan állítják, hogy a Piusz közösség szakadár, mivel nem engedelmes az egyházi hierarchiának. Katolikusságunk a minden idők katolikus tanításának engedelmes, és nem a kor „politikus püspökeinek”. A kő marad: a szilárd szegletkő, Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Mi ebben hiszünk, emellett tartunk ki akkor is, ha sokan megbélyegeznek, ha sokszor megalázva kicsi kápolnákban kell miséznünk. Ma püspökeink szívesebben imádkoznak együtt protestánst felekezetek képviselőivel, vagy – ami nyugaton egyre gyakoribb – muszlim és zsidó emberekkel, mint hagyományhű katolikus testvéreinkkel. Szomorú valóság, hogy sajnos nem egy szív és egy lélek az Egyház, szomorú, hogy a híveknek vándorolniuk kell egyik templomból a másikba, ha nem akarják elveszíteni hitüket a szentmisén. Engedelmességünk gyökere, hogy meghajtjuk fejünket a mindenkori Egyház örök tanítása előtt, és attól akkor sem térünk el, ha ezért hátrány ér bennünket, ha kis kápolnákban kell misén részt vennünk.

Tehát, akkor Önök nincsenek kiközösítve az egyházból, jogilag akkor rendben is lenne a maguk tevékenysége.

Aki azt állítja, hogy ki vagyunk közösítve, hazudik. Senki nem tud ilyen hatályban lévő dokumentumot felmutatni. Sajnos könyörtelen módon bánik a legtöbb püspök azokkal a papokkal, akik megpróbálják a helyére tenni az elveszett dolgokat az Egyház belső életében. Felfüggesztik őket, ellehetetlenítik a munkájukat. A X. Piusz Papi Testvérület azonban nincs kiközösítve, amit Benedek pápa kimondott és Ferenc pápa is megerősített. Nincs ugyanis egy olyan állítása sem, amely ellenkezne a katolikus tanítással.

A július 16-án Ferenc pápa által kiadott Traditio custodes motu proprio értelmében a régi rítusú szentmise betiltásra került? Az eddig elmondottak ellenére az önök által celebrált misék érvényessége mégis kérdéses lehet?

Vegyük ketté ezt a nagyon jó kérdést. A mi szentségkiszolgáltatásaink, beleértve a szentmisét is, érvényesek, és nem tilos rajtuk résztvenni. Tapasztaltunk már olyat, hogy püspöki hatóság olyan levelet adott ki, melyben megtiltja a híveknek a részvételt, sőt azt állítja, hogy nem vagyunk az Anyaszentegyház tagjai. Enyhén szólva nevetséges ez az állítás, de inkább agresszív támadásnak értelmezem, amit nekünk alázattal kell viselnünk. Az biztos, hogy senki nem tud olyan dokumentumot mutatni, ami megerősítene egy ilyen állítást. A kérdés másik rész Ferenc pápa önálló kezdeményezése. Egyáltalán nem került betiltásra a hagyományhű szentmise, mert ha az jogilag lehetséges lenne, már rég betiltották volna modernista nyomásra.

Sokan félremagyarázzák ezt a pápai kezdeményezést. Valakik képesek elmenni odáig, hogy egyenesen azt állítják: ezek a szentmisék nem érvényesek.

Placid atya miséje a munkatáborban érvényes volt, de normál körülmények között nem megengedett így misézni. Ön is megkeresztelhetné saját gyermekét halálveszélyben, és az a keresztség érvényes lenne, de normál körülmények között nem megengedett ilyet tenni. Tehát fontos, hogy különbséget tegyünk az érvényesség és a megengedettség között. Ferenc pápa a kiadott rendelkezéssel megpróbálja korlátozni a hagyományhű szentmise bemutatását. Ez a kérdés azok számára érdekes, akik Benedek pápa motu proprioja alapján celebrálták a régi rítusú szentmiséket, mert azt Ferenc pápáé valóban fölülírta. Azonban tudjuk, hogy már Szent II. János Pál pápa idején egy bizottság vizsgálta meg a kérdést, és kimondták, hogy Szent V. Piusz 1570-ben kiadott Quo Primum kezdetű bullája eltörölhetetlenné tette a tridenti rítus celebrálását. Ilyen szempontból Ferenc pápa kezdeményezése labilis jogi talajon áll. Ugyanakkor el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az Egyház megreformálására irányuló törekvések nem katolikus gyökerűek, hanem inkább a modernizációt és a vallások közötti egységet szolgálják. Az 1970-ben megalapított „Piusz” testvérület tevékenysége egyszerűen arra irányul, hogy a katolikus hitet és vallást megőrizze ezektől az idegen ideológiáktól a maga tisztaságában. Ilyen módon Ferenc pápa új motu proprioja is értelmezhetetlen a Piusz közösség számára.

Akkor ezt úgy képzeljük el, hogy papok laza szövetséget alkotva működnek? Nincs elöljáró, püspökök, akik a joghatóságot adnák a papságnak?

Nem mondanám laza szövetségnek, hiszen sziklaszilárd doktrinális talajon állunk, és bármikor alárendeljük magunkat a pápa és a helyi püspök akaratának, amennyiben az nem ellenkezik a katolikus vallás megőrzésének célkitűzésével. A Marcel Lefebvre érsek által alapított, jelenleg négy püspököt magában foglaló X. Piusz Papi Testvérület ad joghatóságot minden hozzájuk csatlakozott társult papnak. Magyarország jelenleg az osztrák tartományhoz tartozik, az ottani mindenkori elöljáró engedélyével és támogatásával működünk Magyarországon.

Mik a terveik Székesfehérváron?

Nincs semmilyen különleges tervünk, amit speciálisan mi dolgoztunk volna ki. Egész egyszerűen újra jelenvalóvá kell tenni a katolikus szellemet egy hitében meggyengült városban.

Először is fontos, hogy az üzenet mindenkihez eljusson. Ezért hoztuk létre a Sensus fidei (hitérzék) című hetilapot. A legnagyobb tisztelettel viseltetve a városban működő lelkipásztorokkal szemben, mégis az a feladatunk, hogy a hívek megértsék: vissza kell térnünk Istenhez, mert az utóbbi időben elszakadtunk tőle. Fontos, hogy egyre több olyan család legyen, ahol természetes, hogy apa és anya a rózsafüzért imádkozzák, hogy első péntekeken gyónnak és böjtölnek, hogy vasárnap misére mennek és ott térdelve, áhítattal imádkoznak. Fontos, hogy a hívek égető kérdéseikre egyészen pontos és világos válaszokat kapjanak, hogy a vallásosságnak visszaadjuk a férfias jellegét, hiszen a legnagyobb, világmindenséget megmozgató erővel találkozunk a vallásos cselekedeteinkben. A kápolnába járó hívek közösségé formálásától nem tartok, mert egészen biztos, hogy mély kapcsolatok jönnek majd létre anélkül, hogy erre presszionálnánk őket. A közösség kialakulása csak úgy lehetséges, hogy egy valaki: a Szentháromságos Egy Isten van a középpontban, hogy mindenki számára fontos az egyházias érzület. Az örök boldogság iránt való törekvésben válhat igazán közösséggé egy csoport.

Mi az a férfias jelleg? Sokszor hallani a tradícióval szimpatizálóktól a harciasságról, férfiasságról, hősiességről? A régi rítus a férfiaknak való, azon belül is a katonás lelkületűeknek?

Nem, egyáltalán nem csak nekik való, én sem vagyok az a kimondott katonás lelkületű pap. A 20. század nagy destruktív ideológiája a nemek forradalma. Ennek gyökerei a feminizmusban vannak, és a gender idelógiában teljesedik ki. Ennek a hatásait az Egyházban is látjuk, amikor a nők felszenteléséért lobbiznak akár egyházi személyek is. Ami már megvalósult belőle a női felolvasók, ministráns lányok, női áldoztatók és oltárszolgálók, vagy akár női lelkipásztori kisegítők. Gyerekkoromban a Bazilikában csak fiúk ministrálhattak. 18-25 éves férfiak voltak a főministránsok. Tudtuk és éreztük, hogy a liturgia egy nagyon férfias dolog. Amikor jobban megismertem más plébániák életét láttam, hogy ez a tapasztalat csak nagyon szűk rétegnek adatott meg. Mivel a teológia, a pasztorális gyakorlat már nem támaszkodhatott a hit szilárd megőrzésére és továbbadására a papi narratíva is megváltozott. Az Egyház emberközpontúvá válása előtérbe helyezte a pszichologizálást, és ezzel magával hozta a rendkívül szentimentális gitáros ének-kultúrát is. A férfiak elszivárogtak a templomból, mert a férfi szív nem szereti ha érzelmi pressziónak teszik ki. A férfinak az kell, hogy szemtől-szembe állhasson Istennel, aki jó apa módjára jutalmaz és büntet. A férfi arra vágyik, hogy ez a találkozás intim, bensőséges legyen, egy olyan kapcsolat, amibe más nem láthat be. Ma az önfeltárulkozás, a saját szennyesünk kiteregetése, az érzelmes tapasztalatok utáni vágy túlontúl szentimentálissá tette az egyházi gyakorlatot. Ez okozza az Egyház elnőiesedését, és egyben gyengülését is.

Ez a szempont hogyan fog megjelenni a székesfehérvári piuszos kápolnában?

Kevesebb demokrácia, több csend, és egy otthon, ami biztonságot nyújt. Azaz fontos, hogy a hívek érezzék: nem egy közösségszervező van az oltárnál, hanem egy olyan pap vezeti a nyájat, aki tudja az utat az Üdvözítőhöz, és járja is azt. A liturgiának nem a gondolatokról kell szólnia, nem az a lényege, hogy minél többet és többször szóljak a néphez. Nem is a feladata, hogy egy külső élményt adjon, mondjuk hogy táncoljunk a misén, hanem hogy a csend által egy belső történésbe sodorojon be. Érdekes, hogy sokat beszélünk a csendről, de ez pont a liturgiákon jelenik meg a legkevésbé. A harmadik fontos szempont, hogy a hívek ne egy folyamatosan változó, meglepetésekkel teli, élményhajhász stand up comedy-re érkezzenek, hanem egy olyan kiszámítható szertartásra, amely nem ad mást, mint a mi Urunk, Jézus Krisztussal való legmélyebb egyesülést. Ez egy közösséget is jelent, ahol a lelkipásztor is kiszámítható, azaz tudom, hogy mikor gyóntat, tudom, hogy nem pletykál rólam, ha kínos dologban fordulok hozzá. Tudom, hogy az álláspont, amit képvisel nem külső nyomásra, politikai okokból, hanem csakis a hívek lelki üdvössége érdekében születik meg.

Ezek olyan alapvető szempontok, amire sokan már évtizedek óta vágyakoznak. Most Isten megadta a lehetőséget, és itt az idő, hogy újra jelen legyen Székesfehérváron a katolikus szellem.

A lényeget majd elfelejtettem, pontosan mikor és hol lehet résztvenni a székesfehérvári szentmiséken?

A Jóisten a Püspöki Palota mellé vezetett bennünket. A Koronázó tér 4. szám alatt hoztuk létre a kápolnát, és amíg nem tudunk templomban misézni, itt tartjuk a szertartásokat. Minden pénteken és vasárnap 17 és 19 órai kezdettel tartunk szentmisét, gyónni pedig a szentmisék előtt fél órával lehetséges a híveknek. Honlapunkon mindenki tud tájékozódni az aktuális miserendről, hiszen mi minden ünnepet a napján fogunk tartani.

Köszönöm a beszélgetést, székesfehérvári tevékenységéhez sok erőt kívánok.

Köszönöm a lehetőséget. Ha Isten velünk, ki ellenünk?