Kitörés lelkünk börtönéből

Ott volt a megalkuvás hazug, önző – tehát irracionális – alternatívája: „Mi lesz akkor velem?” És ott volt a másik – és az egyetlen – igaz, racionális lehetőség: „Mit ér a papságom, ha hazugságban kell tovább élnem? Mit ér a hívekkel maradnom, ha tévhitet tanítok közöttük, mérgezett ételt adok a szájukba?”

A „keresztény elitizmus” víziója remeték és szerzetesek nyomdokaiban

Ft. Dr. Aradi László atya

2017 tavaszán egy amerikai publicista, Rod Dreher tollából érdekfeszítő könyv látott napvilágot The Benedict Option (A benedeki döntés / Szent Benedek válaszútján) címmel. A szerző arról értekezik 4 évvel ezelőtti írásában, amit ma már mindannyian leplezetlenül látunk: a világban egyre gyorsuló mértékben omlik össze a rend, a káosz elleni küzdelmet bátran felvevő kevesek látszólag egyre inkább vesztésre állnak, a sötétség erői föléjük kerekednek. Eddigi struktúráink – voltak bár akármilyen szentek és magasztosak – romokban hevernek, vagy méreggel átitatva – a látszat szintjén ugyan még a világosság erői által működtetve – valójában már a sötétség terjeszkedését szolgálják. Fogalmaink, amelyekkel önmagunkat meghatároztuk, és amelyek identitásunkat megtámasztották, értelmükből kiforgatva inkább vádpontok már, mint büszkeségünk forrásai. Konzervatív, jobboldali, keresztény… a közbeszédben mind-mind szitokszavak immár. Mit tehet itt egy elveihez hű, azokért harcolni is képes tradicionalista? Ragadjon fegyvert, és rohanjon rá kopját emelve az ellenségre? Egyeseknek valóban ez lehet a hivatásuk, ám a többiek számára Rod Dreher más utat javasol: a kitörés, a kivonulás opcióját, döntését.

Nem világmegvető gőgösök büszke menetéről van itt szó, de nem is fejvesztetten menekülők kavalkádjáról. Inkább a családját tűzvészből menekítő szülő elszántságához hasonlít mindez: halálos felelősségének tudtatában, fogösszeszorítva, zokogással küzdve, minden lépésnél maradék erejét összeszedve, de megy előre! Megy, mert tudja, hogy egymaga képtelen legyőzni az őt fenyegető gonoszt. Megy, mert őriznie kell a rá bízott kincset, mert nem csupán önmagáért felelős, hanem a jövő zálogát kell hordoznia – és ez sokszor fontosabb, mint a hősi halál pillanatnyi dicsősége, legyen bár akármennyire is vonzó ennek heroikussága. Megy, mert ott, ahol volt, többé nem maradhat, hiszen minden sarokból leselkedik rá a pusztulás. Az ilyen ember nem hisz többé a hazugoknak, akik toleranciáról, békés egymás mellett élésről papolnak, miközben naponta gyilkolják fajtáját felgyújtott városának utcáin. Tudja, érzi, hogy nem lehet a végtelenségig kompromisszumokat kötni, valakivel nem: a pusztító sátánnal éppoly kevéssé, mint az őt körülölelő lángnyelvekkel. Nem a gyávaság űzi, hanem a realitás: ha maradok, elpusztulok. A gyávaság bélyegét akkor viselhetné méltán, ha volna még reménysugár számára. De ő tudja: nincs tovább. Új kezdet kell! Új otthon! Új struktúrák! Új fogalmak! Új világ, ahol más erő az úr, ahol a sötétség hatalma eszköztelen marad, mert már ismerik őt, és így nem adnak neki többé teret.

A keresztény spiritualitásnak mindenkori alapeleme a tökéletességre törekvés: a rossztól, az alacsonyrendűtől való elfordulás, elmenekülés, egyúttal a magasabb rendű, a kiválóbb elérése érdekében tett hősies erőfeszítés. Egyrészt teremtményi voltunkba kódolt vágyakozás visszhangzik mindebben: az Istentől elszakadt ember megtapasztalja önnön nyomorát és kicsinységét, és rádöbben, hogy nem elegendő önmagának – következésképpen evilági vágyainak betöltése elégtelen életcél számára. Másrészt a Szent Evangélium, a Testté lett Ige, az isteni Üdvözítő is így tanít bennünket: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán jöjj, és kövess engem!” (vö. Mt 19,21). Ezzel a jelszóval költöztek Egyiptom sivatagjába az első remeték, ez a vágy adott erőt a mártíroknak – akik a földi életből „vonultak ki” önként, mert a lelki halált kockáztatták volna megalkuvásukkal –, és ez a tökéletesség iránti vágy hívta a barlang homályába nursiai Szent Benedeket, a nyugati szerzetesség atyját, akiről a fent említett könyv is a címét nyerte.

Ha valaki ismeri Szent Benedek (* Nursia, 480 k., † Monte Cassino, 543/547. március 21.) korát és élethelyzetét, hátborzongató párhuzamokat fedezhet fel a szent szerzetesatya ideje és a mi korunk között. Az ókor és középkor fordulójának népvándorlási hulláma és a migráció. A római géniusz dekadenciája és korunk tömeges elbutulása. A klasszikus erkölcs hanyatlása és a liberális-relativista értéksemlegesség. Heroikusság helyett tespedtség. Világhódító, szent akarat helyett távlat nélküliség. És Benedek döntést hoz: a „benedeki döntést”, amely azóta talán soha nem volt olyan időszerű, mint ma: „Meneküljetek ki ebből az elfajzott nemzedékből.” (ApCsel 2,40) Gyávaságból? Puhányságból? Hiszen éppen ezek undorították a nemes ifjút, hogy Róma bűnéből a sziklás magányba törjön ki, hogy míg testét fegyelembe töri, lelke diadalt arathasson. Egyedül ő volt bátor, mert képes volt elengedni minden járulékos fogódzkodót, és erre nem más adott neki erőt, mint az Egyetlen Lényeges megtartása. Hit, hűség és bátorság egy testvérek: aki hisz Isten erejében, és hűségben kitart mellette, annak nincs többé mitől félnie, sőt: nincs többé mit féltenie, mert az Egyetlen Lényegest senki nem veheti el tőle.

„Ha tökéletes akarsz lenni…” Nyilvánvalóan az emberi szinten, és itt a Krisztusba öltözködött „új emberre” gondolunk, nem a csalóka vágyak által romba döntött régire. (vö. Ef 4,22-24) A sátán kísértése ma is ugyanúgy hangzik mint a világ kezdetén: „Olyanok lesztek, mint az Isten.” (vö. 1Móz 3,5) Mi természetesen nem ezt a tökéletességet keressük, hanem a Megtestesülés csodájában felkínált lehetőséget: „Tökéletes akarsz lenni, mint ember? Ne istent akarj hát játszani, hanem inkább nézz az Emberré lett Istenre, kövesd őt, és tökéletes ember leszel!” Tökéletesség-keresésünk, perfekcionizmusunk tehát így értendő: Ki akarjuk hozni magunkból a legtöbbet. Mindazt, ami teremtményi voltunkból telik. Szent Benedekhez hasonlóan mi is undorodunk a középszerűségtől, az elpuhultságtól, és vágyunk a többre, a tökéletesebbre. Egyszóval elit szeretnénk lenni, de elsősorban nem másokhoz képest, hanem önmagunkhoz, a tulajdon emberségünkben adott lehetőségeihez viszonyítva. Manapság ezt a szót is beszennyezték a bolsevik felforgatók: elit. Ők, akik örök középszerűségben vergődnek, irigykedve, gyűlölettel néznek mindazokra, akik többé tudtak válni náluk. A semmirekellők, akik fegyveres vöröskatonákkal a hátuk mögött gúnyos kacajjal forgatták ki szorgos dédapáinkat minden vagyonukból, földönfutóvá téve őket. Ezek a semmi-lények most szent szavainkat is átértelmezik, bemocskolják. Mit tegyünk? Vitatkozzunk velük? Érveljünk igazunk mellett? Sajnos egyre kevesebb értelme van ennek. A kommentszekció folyton lesújtó nyaktilója körül üvöltő tömeg lármáján át már nem hallatszanak az észérveink. Mi maradt tehát nekünk? Az, amit magunknak újonnan teremtünk – és ahol csak annak van helye, aki megértette, mit jelent az „Igazság Elitalakulatához” tartozni.

Mindehhez egy „hétköznapi” példa: Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy az egyik nagymúltú magyar egyházmegye – ahol a tradicionalista katolikus liturgia számos plébánián virágzott – új főpásztort kapott. Az excellenciás úr érkezése után nem sokkal kimutatta foga fehérjét, és a hagyományos katolikus hit kiirtásába kezdett, felszólítva a tradicionalista papságot, hogy szakítson a hagyományos liturgiával, különben az „engedetlenek” el lesznek távolítva a papi szolgálatból. E papok tehát – látszólag – választás elé kerültek, mint már annyiszor a történelemben a bolsevik vágóhidak véres küszöbén állva. Ott volt a megalkuvás hazug, önző – tehát irracionális – alternatívája: „Mi lesz akkor velem?” És ott volt a másik – és az egyetlen – igaz, racionális lehetőség: „Mit ér a papságom, ha hazugságban kell tovább élnem? Mit ér a hívekkel maradnom, ha tévhitet tanítok közöttük, mérgezett ételt adok a szájukba?” A kivonulás, a kitörés mellett döntöttek tehát, és belőlük lett a Szent Magyarországért Testvérület. Jelszavuk: Eddig, és nem tovább, elég a kompromisszumokból! „Furcsamód” a hívek jó része máig velük tart, vállalva azt is, hogy szakadárnak bélyegezve nem léphetnek be többé szeretett templomaikba: megmaradtak szent hitükben, kitartóan, a gyermekét karjaiban menekítő anya szívósságával. Nem lettek hangos lázadozók vagy erőszakos forradalmárok, csupán csendesen – és Isten gondviselésébe kapaszkodva – új struktúrát kezdtek építeni: olyan egyházi közösséget, ahol a felülről jövő egzisztenciális zsarolás, a közpénzeken való kitartottság, az alkalmatlanok uralkodása, a deviancia triumfálása, az istentelen és embertelen bürokratikus mechanizmusok helyét a testvér iránti áldozatkész, személyes szeretet és gondoskodás, valamint a Szent Evangéliumban és a Katolikus Hagyományban gyökerező transzcendens törvény tölti be.

Természetesen a választás e radikális, mindent feladó formája nem mindenki számára járható út. Mit tegyen hát az, aki – családja, gyermekei iránti kötelezettségére való tekintettel – nem adhatja fel egész egzisztenciáját annak érdekében, hogy távol maradjon a sötétségtől, a világ szennyétől? Szent Benedek szabályzatának, a Regulának csodálatos tulajdonsága, hogy nem csupán egy monostor életére alkalmazható bölcs iránymutatásként olvasható, hanem más élethelyzetekre, életállapotokra is értelmezhetőek sorai. Elgondolkozhatunk ennek nyomán azon, hogy lehet a családi otthon „monostorrá”, szeretteink és bajtársaink közössége pedig „szerzetté” – amely ez esetben nem jelent mást, mint szabályok, tudatos életelvek, hierarchia, szent rendezettség alapján formálódó és működő közösség. Hívjuk mindehhez segítségül 1500 év távlatából magát a benedeki Regulát, és olvassuk úgy, mint evilág fejedelmének ostromgyűrűjéből való kitörésünk szelíd, de bátor „haditervét”:

1. Kitörés a hazug szekularizmusból – belépés a mindennapi szakralitás világába

Szent Benedek Regulájában tekintélyes helyet foglal el az imádság módjának és rendjének meghatározása, és ezen egy szerzetesi közösség esetében nem is csodálkozhatunk. De gondolunk-e arra, hogy családjaink, közösségeink életét is az imádság köré kellene szervezni? Nyilván furcsán hangzik ez a felvetés, és ebből is látszik, mennyire magunkba ittuk a szekularizmus hazug eszméjét: az imádság a papok dolga, vagy ha más végzi, tegye azt csendben, szinte szégyellje e tevékenységét. Keresztet vetni a templom előtt? Vallásellenes társaságban megvédeni hitünket? Gyermekeinket imádságra tanítani? Márpedig nincs más esély hitünk továbbadására, családjaink megszentelésére. A társadalom egészét nem tudjuk egycsapásra krisztianizálni. De saját közösségeinkben megélhetjük a keresztény jövő zálogát képező, mindennapjainkat átszövő szakralitást.

2. Kitörés a hamis egyenlősdiből – belépés a hierarchikus szerepvállalásba

A szerzetesközösség a legfelsőtől a legalsó szintekig hierarchikusan, szent rend szerint épül fel. Tagjai nem egyenlőek, mint ahogyan a test sem egyforma tagokból áll (vö. 1Kor 12,14). Mindenkinek megvan a szent kötelessége, legyen szó bár a monostort kormányozó apátról, vagy a konyhában krumplit pucoló novíciusról. Munkájáért mindenki felelősséggel tartozik, és a legkisebb feladat teljesítése nélkül a rendszer összeomlana. Családjainkban is megvan mindenkinek az Istentől rá hagyományozott, szent küldetése. Az apa vagy az anya szerepét nem tudja más betölteni, ahogyan a gyermeknek is megvannak a szent jogai és kötelességei. Ha bármelyikük megpróbál kitörni a saját helyéről, összeomlik a rendszer, széthull a család. Ellenben ha felismerjük és komolyan vesszük saját hierarchikus „szerepünket” otthonunkban, akkor családunk felelősségteljes személyek közösségévé válik, ahol szentháromságos szeretettel és bizalommal kötődhetünk egymáshoz.

3. Kitörés a virtualitás rabságából – belépés a teremtett világgal való közösségbe

A benedeki regulát követő szerzetesség monostoraiban általában mindenhol találunk egy belső (kerengő)udvart, amely a hortus conclusus vagy a hortus paradisi nevet viseli, azoknak a boldog időknek az emlékét idézve, amikor a bűnt még nem ismerő ember egységben élt Istennel, önmagával, és az egész teremtéssel. Családjaink csak akkor lehetnek egységben önmagukkal, ha megtalálják az összhangot Isten Teremtésével. Mennyivel több ez, mint a természetet bálványozó újpogányság baloldali zöld-ideológiája! A keresztény ember soha nem önmagában a természetet csodálja, hanem a teremtményekben is Istent dicsőíti, velük kapcsolatot keresve a Teremtő közelébe akar jutni. Ezt a csodálatos, kiteljesedett, felszabadító állapotot akarja pótolni hazugságával a virtualitás világa, ahol többé nincsen szükség már a teremtményekkel való hús-vér közösségre. Álljunk bátran ellen e soha-nem-létező világ semmibe szippantó vákuumának, hiszen ha valahonnan hiányzik a Teremtő, ott a teremtmények is árvákká, céltalanná válnak.

4. Kitörés a dologtalan tespedtségből – belépés az autonóm alkotómunka produktivitásába

Látjuk a felnövekvő generációt: kamasz fiúkat és lányokat, akik gyatra fizikumukkal, sete-suta mozgásukkal a legegyszerűbb feladatokat sem képesek már végrehajtani, a legkisebb megterheléstől is zokogva omlanak össze – és akik talán soha nem élték még át életükben annak a csodáját, mit is jelent saját erőmből, két kezem munkájával, szorgalmammal „újat teremteni”, befejezettet, maradandót alkotni. A szerzetesek nem csupán imádkoznak – dolgoznak is. Szent Benedek jól tudja, hogy a férfi küldetése nem kevesebb, mint Isten munkatársaként a teremtés gondozójává, továbbálmodójává válni (vö. 1Móz, 2,15). Nem mellékes szempont az sem, hogy a monostor ideális esetben autonóm: önfenntartó. Nincs kiszolgáltatva a gazdasági és politikai élet haszonelvűségének. Hányan visszasírják dédszüleink paraszti világát, ahol alig kellett valamiért a boltba menni! És hányan fedezik fel újra ennek az életformának a szükségességét! Legyünk bátrak, merjünk nagyot álmodni, térjünk vissza őseink útjára: a verejtékes, de édes gyümölcsöt hozó munka ösvényére!

5. Kitörés az elbutulás nyomorából – belépés a szellemi önnevelés növekedési folyamatába

A modernista ember önámítása, hogy mindent tud. Nem jár utána semminek alaposan, megelégszik a felszínes összefüggésekkel. Ezért ő „soha nem téved”, „mindig mindent jobban tud”, észérvek helyett pedig érzelmekre apellál. A legnagyobb tragédia mégsem abban áll, hogy értelme elhomályosult, hanem hogy ezt a sötétséget el sem lehet oszlatni, mert hiányzik hozzá a nemtudás belátásához nélkülözhetetlen erény: az alázat. Szent Benedek nem csupán művelődés céljából írja elő szerzeteseinek, hogy mindegyikük olvasson el legalább egy könyvet a húsvéti készület szent negyvennapjában, hanem alázatgyakorlatként is: a könyvek fölött hálaadással tudatosulhat bennem: „Milyen jó, hogy soha nem érhetek a végére, mindig van még titok, amely feltárulhat előttem!” A tudás így válhat a gőg forrása helyett az alázat eszközévé közösségeinkben is: a növekedés, a többé válás lehetőségét hordozhatja magában.

6. Kitörés az önközpontú, földhözragadt kispolgári céltalanságból – belépés a transzcendens Cél iránti küzdelem heroikus világába

Végső soron a célunk nem is a megszabadulás valamitől, hanem a felszabadulás valamire. Ahogyan Szent Benedek fogalmaz: „Hogy szárnyaló szívvel és a szeretet elmondhatatlan édességével fussunk Isten parancsainak útján.” Nem csábít már vissza az otthagyott, földhözragadt, szánalmas életmódunk egyetlen kis darabja sem, mert megéreztük, milyen édes a krisztusi szabadság. Itt már nem kellenek érvek amellett, hogy jól döntöttünk-e, hogy megérte-e az áldozat, hogy mit mondanak rólunk a „többiek”. Egyszerűen rányílik a szemünk egy olyan távlatra, amelyet a boldogság-pótlékokon tengődő „evilági emberek” el sem tudnak képzelni. Nem lesz kérdés többé, hogy mindhalálig kitartunk-e a hűségben. Az apostollal együtt kiáltunk mi is: „Ugyan, hová mennénk? Nálad vanna az örök élet igéi.” (vö. Jn 6,68)

A Cél tehát adott: hogy kitörve a sátán minket egyre inkább körülvevő ostromgyűrűjéből megmentsük a lelkünket bármi áron. Ha ez a kényelem, presztízsem vagy eddigi prioritásaim feladását jelenti, azt sem szabad sajnálnom! Kövessük Szent Benedek felszólítását, és elégedjünk meg bátran az Egyetlen Lényegessel: „Ezt a buzgóságot tehát a legizzóbb szeretettel gyakorolják a szerzetesek, tehát […] Krisztusnak semmit elébe ne tegyenek, aki bennünket, mindnyájunkat az örök életre vezessen.”

(A szerző a Szent Magyarországért Testvérület papja és a katolikus teológia doktora.)

Olvasásra ajánlott irodalom:

Baán Izsák: Csendhez szokott szív – Tíz szó a benedeki hagyományból, L’ Harmattan, Budapest, 2018.

Baán Izsák (ford.): A Paradicsom könyve – Tematikus apoftegma gyűjtemény, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2020.

Rod Dreher: The Benedict Option. A Strategy for Christians in a Post-Christian Nation, Sentinel, New York, 2017.

Johnnes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása, I-II-III. rész (ford.: Simon Árkád), Magyar Bencés Kongregáció, Pannonhalma – Tihany, 2018-2019.

Robert A. Markus: Az ókori kereszténység vége, Kairosz, Budapest, 2010.

Nacsinák Gergely András: Könyv és sivatag, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2013.

Sághy Marianne: Isten barátai, Kairosz, Budapest, 2005.

Söveges Dávid (ford.): Szent Benedek Regulája, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2019.